Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Mák Ferenc: Keresve mások megszólító üzenetét (Most-Punte-Híd; A Tiszatáj kelet-európai szemléiből)

Keresve mások megszólító üzenetét

Most — Punte — Hid;

A Tiszatáj kelet-európai szemléiből

Tártok tőle, a világot kellene új rateremteni ahhoz, hogy a kelet- és közép-európai kis népek egymásról az évtizedek, évszázadok során kialakított tévhitei és balítéletei végre eltűnjenek, s akkor sem biztos, hogy nem születnének, nem keletkezhetnének újak a helyükbe. Nagyon egymásnak keseredtek ezen a tájon az indulatok, s ennek okát — minden kétséget kizáróan — az élet teljes kiszolgáltatottságában, a hatalom totális rendszereiben kell keresni, a századokra visszatekintő politikai önkényben, melynek kelléktárában ott találjuk az uszítás rafinált eszközeit is. A morál irányította cselekedetek, ha meg is találták az egymáshoz vezető utat, ha gondjainkból eredően voltak is közös céljainkhoz irányt mutató gesztusok, a politikai monopóliumok hatalmi eszközökkel elsőként a morális szándékokat szerelték le; hiszen az erkölcs oly távoli és érthetetlen az anyagközpontú ideológiák hegemonisztikus törekvéseire esküvők számára. Hiába tanították az egymás mellett élő nemzetek legjobbjai, hogy a nemzet mindenekelőtt erkölcsi fogalom, azután kulturális meghatározottság, s csak végső soron politikum kérdése—erkölcsi és kulturális kisemmizettségéből eredően az állampolgár mitsem értett a feje felett átívelő szép üzenetekből. Manapság a maga vigasztaló sokszínűségével bomlik ki újra a közép-európai álom — magam is örömmel fogadom felkínált reményeit —, de nem tudom kivel, kikkel lehet végigálmodni a legjobbjainktól ránk testált ígéreteket. Mert minden álmodással szemben is látni kell, a hajdanvolt közép-európai birodalom helyén — melynek elmarasztalásából még tegnap is ideológiai fegyvert lehetett kovácsolni — gettósított nemzetállamok születtek, olykor sötétebb égaljjal és feneketlenebb sárral, mint amilyen a megtagadott, s többnyire csak az utókor pártos indulatainak sötétségeivel látott, közös élet kínálta lehetőség volt. A kulturális közösség, amit a régió népei a XX. század elején együttes erővel pusztítottak el, mintha magával sodorta volna a nemzeti létezés erkölcsi feltételeit, létrehozva azt a lehetetlen és elviselhetetlen helyzetet, melyen belül a nemzeti érdekeket szinte kizárólag csak másokkal szemben lehetett érvényesíteni. A közép- és kelet-európai

kis nemzetek a totális hegemóniákon belül csakis és kizárólag egymással szemben tudják megfogalmazni és érvényesíteni közösségi érdekeiket. Korántsem a fölvilágosult gondolkodók által megálmodott „nemzeti önállóságból”, sokkal inkább az önállóság helyét elfoglaló totalitásból eredően.

A Most — Punte — Híd című antológia kapcsán kellett mindezt újra végiggondolni — éppen most, hogy a közép-európai társadalmak totális zártságát itt-ott már a demokratikus gondolat igyekszik fellazítani. Igaz, az oldódást, a kötetbe gyűjtött esszék, tanulmányok és jegyzetek megszületésének idején, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, amikor egymást követően jelentek meg a szegedi Tiszatáj kelet-európai szemléző rovatában, még nemigen lehetett előre látni, s a szemleírókban is legfeljebb csak titkos örökségként és be nem vallott vágyak formájában élt. Minden bizonnyal ezért van, hogy az antológiában több a kérdés, mint a határozott válasz, több a talajtalan remény és bizakodás, mint a biztosan felépített elképzelés. Illyés Gyula bevezetőnek szánt, Elpuskázott ország című írásában hajdani, a mainál mindenképp békésebb nemzeti együttélés visszaálmodott ígéretével a szeme sarkában, jobbára csak reményeinek ad hangot, amikor — 1974-ben — abban bízik, hogy az emberiség általában észre tér, a „különbözőségeiből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészülés”, s ez talán meghozza a megbékülést is. Joguk van ehhez a régióban élő népeknek, bár jogaikat nagyon kevesen ismerték fel. Nem volt mód saját érdekeik megfogalmazására és számbavételére sem, annak a tudati szendergésnek a bénító erejénél fogva, ami az egykori „nagy börtön” helyett a sok kis börtön formájában rájuk szakadt. Csak a valódi, erkölcsiségénél fogva ténylegesen emberi távolságokat fürkésző tekintet láthatja azt, amit Illyés Gyula is lát, s egyben láttami igyekszik: „Innen nézve nincs egybekívánkozóbb ennél a kelet-európai, ennél a baltikum-adriatiku- mi földrajzi térnél; a közös mese- és népdalmotívumok éppúgy összeabroncsolják, akár az államiságnak, a lírai költészetnek vagy az ekehasználatnak hasonló alakulása. És amonnan nézve nincs terület, ahol az egymásra utalt elemek a közös üstben föloldhatatlanul fortyogtak; ahol a tarkaságból nehezebben alakult harmónia, az érdes különbözőségből jó anyagú különféleség.” Majd hozzáteszi: „Az érintkezés eredménye kevés. Annál több a tanulsága.”

A tanulság, amit a kötet valamennyi szerzője a maga szempontjai alapján, de mégis a humánus elkötelezettségben összecsengő szóval igyekszik megfogalmazni. Sokszínűek ezek a szempontok, a szándék mégis egy és ugyanaz: meglelni azokat a felelős erőket, amelyek a józan megfontolástól ve94