Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Molnár Edit: Illyés Gyula
Molnár Edit Illyés Gyula \*J yönyörű volt a puszta a kora tavaszi napsütésben. A friss fű alighogy kiserkent. Az emberek a kopjafa körül a mélyedésben álltak, várakoztak. 1986. április 15-e volt. Illyés Gyula halálának harmadik évfordulója. A pusztaiak és a meghívottak az egykori szülői ház helyén felállítandó kopjafa körül várakoztak. Ott állt a pusztai „obeliszk”, egyszerű ősi formájával kiemelkedett a tájból. A lankás domboldalon karámba kerítve kis barna csikók nyargalásztak. A puszta pereméről néztem körül. Szép volt az enyhén lankás dunántúli táj, a zöldellő mezőkkel. Balra tőlem az istállóépületek sorakoztak, távolban látszott a „kastély” és a düledező iskolaépület a haranglábbal. Ennyi, ami még megmaradt Rácegres- pusztából. Fényképeztem. Készítettem a felvételeket, néztem Illyés Gyula magyarjait, kerestem a puszták népét. Ott voltak. Jöttek úgy munkaruhásan az ünnepségre. Szemem megakadt egy juhászon, aki állt komoly méltósággal, kutyája mellette, szinte mozdulatlan ült, előrefigyelt. A táj, az arcok, néhány épület, a frissen zöldellő tavaszi mező mind Illyést idézte. Amikor megszólalt fátyolosán szép hangja — hangfelvételről Zrinyi című versét mondta—, szellemidézés volt az a javából. Hangja betöltötte a pusztát. Szavai, minthogyha az égből — vagy inkább, mintha az anyaföldből szólaltak volna meg. Szinte úgy éreztem, hogy ott van közöttünk, karnyújtásnyira áll tőlünk. Jelen volt. Szinte belebor- zongtam, ahogy hangja betöltötte a tájat. Mit érezhet Flóra és lánya? — gondoltam. És mit érezhetnek azok az öregek most, akik még ismerték őt, találkoztak vele? Talán volt közöttük az ünnepségen olyan is, aki együtt ült vele a pusztai iskolában. Sosem szakadt el tőlük, ellátogatott hozzájuk. De azt hiszem, ez nem is jó szó, hogy „ellátogatott”. Sosem szakadt el a pusztaiaktól sem gondolatban, sem érzelemben. Sokat voltam náluk, főleg utolsó éveiben. Láttam, mennyire ragaszkodott öregemberként ahhoz a pusztai szokáshoz, hogy az ebédnek 12-kor az asztalon kell lennie. Nem minthogyha nagy étkű lett volna. Sőt, étvágytalanul, rosszkedvűen evett, de őrizte magában a gyermekkor pusztai szokásait. Ültünk a konyhai barna asztal mellett. Már túl voltunk az ebéden. Szürke inget viselt, fanyelű parasztbicskájával egy körtét hámozott. Elnéztem férfias, szép izmos kezét, pontos, akkurátus mozdulatait. — Mi újság? — kérdezte szembefordulva velem, s várakozva nézett rám. És én tudtam, hogy nemcsak az én egyéni sorsom érdekli, hanem mindaz érdekli, ami a hétköznapi Magyarország. Hogyan és miként élnek benne az emberek. Tudta, hogy mint afféle gyalogjobbágy, fényképezőgépemmel sokat jövök-megyek. Ismerős és ismeretlen emberek között. A mindennapok emberének élete érdekelte. Féltette nemzetét, népét, miközben örült annak általános anyagi gyarapodásán, ijesztőnek tartotta az erkölcsi, szellemi tudat süllyedését, múltunk nem ismeretét. — Ha egy nemzetnek nincs hazafias érzelme — magyarázta egyszer —, s nincs tisztában önmagával, arra a népre, nemzetre nem lehet számítani, még bajban sem. Kesernyésen elmosolyodott, s még kiegészítőül hozzátette: — Az emberek, ha tisztában vannak önmagukkal — tehát az ország gondjával —, akkor még az árak emelkedését is jobban viselik el — mondta, miközben egy meghámozott körteszeletet felém nyújtott. 1980 nyarát írtuk. 47 )
