Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig - A nyolcvankilences esztendő (VIII. Éva kisasszony hónapja, esszésorozat)

eljövendő koalícióban milyen hatásfokkal lehetnek képesek a (nem maguk létrehozta válságban) valódi válságmegoldó lépésekre. Azt, hogy már a választási küzdelemben, és főképpen majd az első kormánykoalíciók (több is lesz majd) akcióiban — a demokratikusan megválasztott parlamenti törvénykezés eufóriájában — ne a hatalmi harc, netán marakodás domináljon, már ezen az őszön biztosítani kellene néhány alapelv érvényesítését. Egyszerűbb ez az MSZMP- nél. Ha ugyanis ennek a pártnak a reformerei (vezetők és tagok) nem a múlttól konzekvensen elszakadó európai szocialista pártot hoznak létre, akkor a választások előtt nem lesz hiteles szavuk, és a választások után legjobb esetben is csupán a győztesek taktikai érzéke, illetve a Varsói Szerződés léte biztosíthat csak majd népi bizalom nélküli kormányposztokat a számukra. De a mai ellenzék pártjai (főképpen a „hagyományos” pártok) számára is fontos néhány alapelv megszívle- lése. Az után a törvénytelenségsorozat után, amellyel a hajdani kommunista párt, illetve utódpártjai a hatalmat megszerezték, persze nem lehet erről úgy beszélni, hogy elsőül ne éppen a diktatúra taktikai módszerére, a „szalámipolitikára”, az önkényességre, a börtönökre emlékeznénk vissza. Miközben a régi pártok feloszlatása, betiltása — ma már — történelmi súllyal kaphat ítéletet, és a törvénytelenségek, bűnök áldozatai, kárvallottjai teljes, mindenoldalú elégtétele a jövő magyar demokráciájának útján kötelező lépés, éppen a jövő építése érdekében tisztán kell látni: az a kontraszelekció, amely a sztálini államszerkezetben oly mélyre süllyesztette az országot, nálunk — mint Bibó kimutatta — több mint egy évszázados folyamat. Nem a bolsevik szisztémából nőtt ki — abban sajátos pusztító változata jelent meg—, mélyre ivódott az egész magyar társadalmi fejlődésben. A fordított kiválasztás történeti alapja egy olyan hosszú távú hamis helyzetsorozat, amelynek a múlt századig visszamenően különböző hatalmi változataiban éltünk-élünk.

Ezért a pártküzdelem — bárhogyan is alakulnak a választási eredmények —, az új parlamentarizmus kevéssé tudja majd segíteni a mély korválságból való kilábalást, ha centrális pontját nem a hozzáértés reformja jelenti. Enélkül a majdani egymást váltó koalíciós kormányok küzdelmeiben is csak az maradna a kérdés, hogy kikre (mely pártokra, miniszterekre) terheli rá ciklusonként — a mindenkori ellenzék, netán a koalíción belüli rivális — a felelősséget a válságért; ki kit buktat meg (nem lesz nehéz), hogy jöhessen a másik párt, politikai erő, és verhesse a mellét: „majd én megoldom”.

Arról gondolkodjunk már most, amit Bibó — egy egészen más koalíciós szituációban — a koalícióval való bánni tudásnak nevezett. Külön művészete ez a politikának, érteni kell hozzá, tanulni kell. Intése mögé Németh László mondatát húzom oda, hogy a dilemma tágabb történelmi és szellemi dimenziói kontúrokat kapjanak: a nemzet közös vállalkozás. A koalícióval való bánni tudás valójában ennek a közös vállalkozásnak a technikája. Annak a felelősségvállalásnak a szellemisége és erkölcse, amely nélkül nem tud egyetlen párt sem tartós bizalmat szerezni.

Fontos, amit Bibó a koalíció technikájáról, munkamódszerének alapjáról mond, mert ebből kiviláglik, hogy maga a koalícióteremtés is hozzáértést kívánó szakma, amit nem lehetett kitanulni a különböző diktatúrákban beszennyezett hatalmi harc színterein. Ebben a kontextusban kell értelmezni azt, amit úgy fejt ki, hogy ennek a technikai kódexnek (ő, talán némi túlzással, erkölcsnek nevezi) nem is annyira a jellege a fontos, hanem maga a közmegegyezéssel megteremtett léte: „lehet a kaszinói túlzott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a

28