Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig - A nyolcvankilences esztendő (VIII. Éva kisasszony hónapja, esszésorozat)
hatalmi centrum — ellentétben a nyugati, elsősorban angol demokráciában érvényesülő gyakorlattal — nem a szélesebb néprétegek támogatásával a különböző elitek ellenében, hanem az elitekre támaszkodva a szélesebb néprétegek kihagyásával kormányoz; c) ez a konstrukció magával hozza az egész igazgatásban a fordított kiválasztást, azt a kontraszelekciót, amely az államberendezkedés folyamatos zülléséhez vezet, mert a rátermettséggel szemben minden vonalon a hatalomhoz való hűséget helyezi előtérbe. Mindebből következik, hogy amíg ezek a ma is időszerű, évszázadok óta folyamatos „beidegződések” nem változnak meg, addig valójában csak a zsákutcáknak újabb, másféle zsákutcákra való fölcserélésére van esély. A hiba újraelkövetésének egyik formája ma az, hogy nincs kiemelve annak a hamis helyzetnek a kiterjedése és mélysége, amelynek talaján ma ezekkel a tapasztalatokkal szembe kell nézni: ugyanis a „nyugatias” fejlődéshez való visszatérést ma a Varsói Szerződésben a világhatalmak részéről deklarált körülmények között kellene végrehajtani; ugyanakkor (hiába világos, hogy a „keleties” hierarchiákból csak az elitekkel szembeforduló jog- és érdekérvényesítéssel lehet kimozdulni), az ország gazdasági helyzete azt követeli meg, hogy egyelőre (?) leginkább a széles néprétegeket sújtó (és újabb eliteket kialakító) megoldások kerüljenek előtérbe. A hibák újraelkövetésének tehát ma az első lehetősége az, ha nem tisztázzuk: a fordulatok egyelőre, véglegesen, meghatározott ideig (?) az évszázadosán megszilárdult hamis konstrukciókban mennek végbe. (Közbevetés 1.) „Az illúziók személyes elvesztéséhez való jog — maga az élethez való jog.” (Osvát Ernő) (Illúzióváltozatok 1989) Híd-Magyarország. A század eleje óta több változatban felmerült álom. Soha nem tudott megvalósulni. A híd nem önmagát építi. Mindig mások építik. Ha azok a mások akarják. A híd arra való, hogy átsétáljanak, átmenjenek, átvonuljanak, átgázoljanak, áttapossanak rajta. Nagyhatalmak között nem a kis ország, hanem az érdek, a szerződés az összekötő. A híd ugyanúgy metafora és nem valóság, mint a sziget. Legfeljebb bizonyos diplomáciai — s persze mögötte politikai — oda-vissza mozgást jelképez; időleges üzenetközvetítést, futártáskákat, az alkukban való részvétel rövid távú esélyeit. Ennyi is hasznos néha. De a híd csak ennyi és nem nemzetterv. Hibalehetőség (1) ezt nem tisztán látni. A híd metaforával rokon a harmadik út metaforája; a nyugati(as) és a keleti(es) közöttire utal szintúgy. A két törekvés persze nem említhető együtt. A harmadik út gondolatának jól ismert, súlyos szellemi-koncepcionális-politikai-mozgalmi története és folyamata van. Ehhez a hagyományhoz képest szinte meglepően halk szólammal jelenik meg a nyolcvankilences fordulat szellemi-politikai-mozgalmi katalizátorai között. Ennek csak egyik indítéka a bizalmi válság, erkölcsi zavar, aminek az oka az, hogy ma legalább négy párt halad-táncol-lavírozik a harmadik út félévszázados medrében. Fontosabb, hogy a szellemi síp még az arra avatottak kezében sem szólal meg kellő erővel. Könnyű volna ezt a kvalitásdilemmával elintézni és azt mondani, bezzeg ha egy Németh László, Bibó, netán a fiatal Erdei Ferenc kezében volna ama síp. Érdemes három dolgot végiggondolni: 25
