Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig - A nyolcvankilences esztendő (VIII. Éva kisasszony hónapja, esszésorozat)
Sándor Iván Vízkereszttől Szilveszterig — A nyolcvankilences esztendő — 8. Éva kisasszony hónapja y hibák újraelkövetésének megszüntetendő hagyománya) Már a tegnapi kérdések és feleletek (a friss tavaszi hajtások) is száradnak, és a história futótüzében lángra kapnak az augusztusi tarlón. Három országon áthúzódó élő emberlánc protestál a Hitler—Sztálin-paktum évfordulóján a Baltikum függetlenségéért; a negyvennégyes zsidóüldözések óta először újra védlevelet oszt Budapesten a Nemzetközi Vöröskereszt (menekülő keletnémeteknek); Csehszlovákia huszonegy év előtti tavaszának szétverésére emlékezik, miközben tiltakozó magyar fiatalokat tartóztatnak le Prágában; negyven év óta először nem kommunista miniszterelnök alakít kormányt Varsóban, és a Szolidaritás felszólítja a munkásokat, hogy ne sztrájkoljanak. Végjáték címmel jelenik meg Lengyel László könyve. Látom magam előtt a közgazdászt, amint (éppen két éve) lázasan magyarázza a dörgésben, villámlásban Lezsák Sándorék lakiteleki sátrában, hogy az ország katasztrofális helyzetét még mindig nem hajlandó tudomásul venni a hatalom. Hol vagyunk már attól a nyárvégtől? Egyre mélyebbre csúszunk — bár (egyelőre még) nem áll az országutakon a lakosság egynegyede élő láncban, hozzánk menekülnek Romániából és az NDK-ból, nem gumibotoznak a tereken, mint Prágában, nem kell órákig sorban állni a napi vacsoráért az üzletek előtt, mint Lengyelországban, nem kell tapsolva éltetni a kondukátort, mint Romániában, nincs vérfürdő utáni parancsuralom, mint Pekingben, milliós infláció, mint Jugoszláviában, nem fenyeget a teljes bomlás, mint a Szovjetunióban. Ennyi az évszázados „keleties” fejlődés e századvégi végjátékhelyzetének relativitása. Ezúttal a mi javunkra. Az eredmény a szomszédokénál szellősebb nyomorúság. Jó volna legalább ezt a fokozatot megőrizni. Miközben a programoktól, útkeresésektől hangos az ország, azt hiszem, nem csak én gondolok arra: mi az oka annak, hogy a nemzedékeink által elkészíthető javaslatoknál súlyosabbakból, megalapozottabbakból, Széchenyiéből, Kossuthéból, Eötvöséből, Deákéból, Já- sziéból, Babitséból, Némethiéből oly kevés tudott hosszú távon megvalósulni? Ugye azért a „fátum” nem magyarázat. A külső erők nyomása közismert; ők is számoltak vele. Az európai és benne a magyar gondolkodás huszadik század végi fordulatát alapozhatná meg az, ha szembenéznénk a gondolkozási hibákkal, mint az állandó 23
