Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - Géczi János: Patkányok, Szalamandrák (elbeszélések)

a passaui alsó, eredeti sírkövön mondott Gizella apátnő földi maradványai, de semmi bizonyítékot nem produkált a vizsgálat arra vonatkozóan, hogy ez a Gizella apátnő azonos lenne a magyar királynővel, akivel a XV. századi új passaui kő azonosítja.

S megtörtént a második csoda. A dohos, elhanyagolt szoba elnyűtt uralkodónője utólag jelét adta széles körű jártasságának, s némileg, ha nem is hasznos, de imponáló műveltségének, hiszen ha fáradtan is, de mégis határozottan, levonta a végkövetkeztetést. Tudtam, hogy ő az, aki minden felvilágosítást meg tud nekem adni az évezred alatt elszaporodott patkányokról.

— Még egyet eredményezett a passaui sírban talált csontváz vizsgálata; megingatta a felső, új sírkő szavahihetőségét.

Magamhoz szorítottam, de kényes mozdulatokkal eltaszított melléről. Hiszen tudta, hogy rögtön meg kell szólalnia a vekkernek. A rozsdás, fertelmes hangú időmérőről leszedte a ruhát, megállította csörgését, és félrebillentett fejjel, lehunyt szempillákkal azt suttogta:

— Legyél a fiúm.

Szalamandrák

JL éha nagyon szeretek magam lenni, vagy mert sajátosan nyugtalan vagyok, vagy pedig ha különösen nyugodt. Ilyenkor belefeledkezem a város háztetőibe, az országúihoz állított meggyfák sorfalába, és taposom a pedált, hogy minél hamarabb leérjek a tóhoz, ahol aztán elterülök egy nálam alig nagyobb füves területen, és bámulom az eget, a vizet. Néha mindkettőt. Érzem a hátam, combom, karom alatt a nyugodtan növekvő fűszálakat, a fűszálak hegye alig arasznyival a föld fölé emeli a testem, és ha szél jön, vagy esőt ígérő felhő, a testemet tartó fűszálak közé gyűlnek a hangyák a sáskák, s millióegy rovar. Néha egy-egy béka, vagy gyík is, aranyzöld szeműek és nyugodtan lélegzők.

Azon a napon, amikor különösen sok ház, szénakazal, erdő gyulladt ki a környéken, és óránként verte fel a kába kisvárost a tűzoltóautók vijjogása: ahogy estébe fordult az idő, és izzott a testem, beültem az autómba, és indultam a Balatonhoz. A csopaki lejtőn alig mozgó konvojba kerültem, egymás után gyújtottam rá a cigarettákra, de mindegyik két-három slukk után elaludt. A füst még elviselhetetlenebbé tette a meleget — a hátamon patakokban folyt az izzadtság. Lehúztam mindkét ablakot, és vártam, mikor indul a kocsisor. Bekapcsoltam a rádiót, leginkább zenére vágytam, vagy bármire, amit nem kell az értelmemmel fölfogni.

A svájci adón — szinte nyafogós hangon — Borges beszélt készülő könyvéről, amiben szörnyűséges aranyásó hangyákról, kő-folyóról, homoktengerről, melyben élő halak úsznak, s egy égig érő tükörről ír majd, és olyan kavicsokról, amik láthatatlanná teszik az embert, vagy megvilágítják az éjszakát.

Idézte Pliniust és Marco Pólót, akik szerint a szalamandrák nem állatok, hanem egy sajátos, éghetetlen ásvány darabjai, pedig kicsinyke gyíkokhoz hasonlóak, s olyan hideg a testük, hogy a legforróbb tüzet is képesek eloltani.

8