Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (V. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)

Csak itt, nyugaton látni, mennyire megtelepedett a harmadik világ Európában és Amerikában, vagyis Nyugat-Európában és az USA-ban. Milyen hatalmas forradalom ment végbe a XX. század második felében! A New York-i metrón utazom, s úgy érzem, mintha Nairobiban volnék — csupa fekete. Párizsban a Rex Hotelban lakom. Én vagyok az egyetlen európai, a többiek algériaiak, tunéziaiak. Bonnban egy téren gyerekek játszanak — törökök? irániak? szudániak? Egy német gyerek sincs köztük.

Kelet-Európa országai maradtak meg a „tiszta” fehér faj utolsó enklávéjának.

Jose Vasconcelos — „La raza cosmica”. Ez a mexikói író és filozófus azt állította (még a 20-as években), hogy egyszer kialakul az egységes emberi faj, az a bizonyos kozmikus faj, mely a földön élő összes embertípus legjobb szellemi és fizikai tulajdonságait fogja egyesíteni magában, s ez lesz a legszebb, legokosabb, legtestvéribb faj.

Lehet, hogy ami az emberiségre vár, az a „harmadik világgá válás”. Ha ennek be kell következnie, akkor a harmadik világ országaiba irányuló expedíciók ma nem azt jelentenék, hogy a múltba utazunk a történelem ősi nyomainak felkutatására (Morgan, Frazer, Malinowski, Mead, Lévi-Strauss), hanem éppen fordítva — a jövőbe utazunk!

Az emberiség 90%-a már a következő évszázadban olyan országokban fog élni, melyeket ma a harmadik világhoz sorolunk.

Vasárnap délben a Kensington parkban. Napfény, tó, kacsák. Egész idő alatt lökhajtásos repülők startolását hallani.

A fák nyugalmat, menedéket adnak, ők az utolsó barátaink, utolsó védelmezőink.

Az öregemberek olyan lassan, olyan óvatosan lépkednek, mintha attól tartanának, hogy mindjárt aknára lépnek.

Rengeteg kiskutya van erre. Valahogy elgyerekesedtek ezek a kutyusok.

És itt a Highgate. Valamikor itt lakott Sámuel Coleridge, a költő, aki ezt írta: „A gondolat és a valóság mintha két, egymásnak megfelelő hangzás volna, melyekről egyetlen ember sem tudja megállapítani biztosan, hogy melyikük a hang, és melyikük a visszhang”.

Vacsora K. P.-nál. Az asztal körül sokan ülnek a világ minden részéről. Nincs közös téma — mindenki magáról, saját országa ügyeiről beszél. Senki sem tud kilépni ebből a körből. A mentális határok, úgy tetszik, nehezebben léphetők át, mint a szögesdróttal, őrtornyokkal védett határok. (Eszembe jutott, hogy az év elején a „Le Monde” közölte annak a tíz könyvnek a címét, melyeket a „The Sunday Times” olvasói a múlt évben Angliában megjelent könyvek közül a legjobbaknak tartottak. A francia újság így kommentálta a könyvlistát: „Ezek közül a könyvek közül egyet sem fordítottak le Franciaországban. Nem is hallottunk róluk!” Pedig Párizsból Londonba naponta többször is át lehet repülni, minenféle, útlevéllel kapcsolatos nehézség nélkül!)

48