Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)
csabbul kell abban hinnünk, hogy a sok szenvedésből nekünk kultúrát kell teremtenünk ...” Ha most már kultúrateremtő aktusként értékeljük nemcsak a költő felismeréseit, hanem költészetét (a verset, mint verset), akkor nem nehéz észrevenni az éntudat (sávjait? mozaikjait? antropológiai-léttani-lírai) centrumait sem: a múlt (gyermekkori, közben háborús) emlékeitől való szabadulni nem tudást; a folyamatos önszembenézést, az önmagával való elégedetlenséget; az elmulasztott utak miatti fájdalmat és lelkiismeretfurdalást; a kínokba való alámerülés fölszabadító kényszerét („Jó volt nekem a jó és jó a rossz is: / fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.”); az illúzióktól való megszabadulás erőfeszítését („Semmi álremény tehát.”); a hiteles szavakhoz, a megnyomorítottakhoz való hűséget. Az emberi kultúrában ősidők óta néha arcok is kifejezik korszakok, magatartások, létezési módok jellegzetességét. Lehetnek ezek az arcok valóságosak, vagy (a hit, a művészet, egy mű, maga a kultúra hagyományozódása által) teremtettek. Századvégünk igénybejelentése szerinti új, megértő kultúrájának az egyéniben általános vonását fejezheti ki az az önjellemző szemérmes sor, amelyben jól értelmezhetően jelenik meg az, ami szerintem ma egyik legfontosabb lépés az önmagát megteremteni próbáló korkultúrához: „Az vagyok, ami a végtelenség / szeretne lenni: magáraébredt arc ...” Tudom — és a szakkritika majd kifejti remélhetőleg —, hogy mennyi közös megtárgyalandót tartogat még Csoóri kötete („ . . . jóváhagyásom nélkül / engem nem lehet többé föláldozni”; „Siránkozástok annyit sem ér, / mintha egy hópely- hen ágyaznátok meg éjszakára. / Költők, társaim, kocsisbort nyakaié jeremiások, / .. . Nézzétek, micsoda dac még a búcsúzásban is/ Micsoda sarkantyúzó, halál előtti fegyelem!”). Itt, most azt éreztem legfontosabbnak, miképpen formálódik az ő költészete világmegértéssé, miközben szembenézünk azzal, hogy: átélhető-e még a művészet sorsproblémaként?; létezhet-e világgal való szembenézés mindenáron való elhárításán túl más válasz is a kihívásokra?; közös centrum az elesettekkel, meggyötörtekkel, megcsaltakkal, az örökös kisemmizettekkel való szolidaritás sorsvállalása. * * * A kortudat megvilágosodásában sokakat foglalkoztat az, amiről Mészöly Miklós már jóideje azt monda, hogy az út mindig jobb, mint a fogadók. Valóban, sok ma a közös elgondolás az európai kultúra és a lét folyamatosságáról, az el nem indulás dermedtsége és a megérkezés illúziójával szemben az útonlétről, mint az igazság kutatásának formájáról. De még tovább kell gondolnunk ezt a paradoxont. Úgy érzem, ezzel a sűrűséggel sem elég telített. Joseph Joubert mondja: „Keresni az igazságot. De amíg keresed, s még nem találtad meg, mit csinálsz addig, mire gondolsz és mit cselekszel? Milyen szabályokat követsz?” ( Folytatjuk ) 1989. július 44
