Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)

szét azért nélkülözhetetlen, mert: az animálisból a humánus létbe törekvő ember számára minden, ami az aktív humanizálódáshoz visz, szervesen összefügg a kultúrával; mert az elkülönültség, az összemberi magány feloldásának szinkron (jelen és jelen), diachron (jelen és múlt) vetületben összemberi lehetősége; mert a tapasztalatok összegezéséhez és a megvilágítható közös utakhoz nyújtott közvetítése megkerülhetetlen emberi létkérdés.

De — kössünk be ide egy korábban tárgyalt dilemmát — mit jelent mindez akkor, ha olyan állapotok jöttek létre, amelyekben a művészet többé már nem sorsprobléma. Fontos Poszlernak az a gondolata, amelyben tagadja, hogy a kultúra (művészet) fogalma a (mindenkori) mai művészet (kultúra) fogalmával volna egyenlő. Mint minden más, ugyanis változik a történelemben. „Fogalma e változások állandója . . . korlátozott, helyben és időben korlátozott érvényű művészetfogalmak alkothatok, amelyeket lazán kapcsol össze a variációk mögött érezhető közös állandó.” Ugyanígy helyezi egy nagyobb folyamatosságba azt a dilemmát, mely szerint az európai kultúrember mai szenvedélymentes létstratégiájában kitér a rá nehezedő tragikum elől. Ő is látja, hogy valami könyörtelenül elmúlt. Hartman ontológiai gondolatmenetét idézi: minél alacsonyabb egy létforma, annál jobban beágyazódik más létformák közé, szükségszerűség veszi körül és szilárd; minél magasabb egy létforma, annál jobban kiválik más létformák közül, szabadság veszi körül és bizonytalan. Ez történik a kultúrával, a művészettel is.

Mi lesz — lehet — az út? Elmúlás, pusztulás, elsorvadás? Átalakulás? Megpróbálni visszaperelni a hiábavalót? Megpróbálni megtalálni a új nézőpontokat?

Poszler teljesítménye, feleletei azt sugallják, hogy — mint kormegértés — a HELYETTESÍTHETETLEN változat: a kultúrát védeni, nélkülözhetetlenségét bizonyítani és táplálni.

(Elrabolt idő — magára ébredt arc) Minden művészet a világ valóságának egy láthatatlanját teszi láthatóvá, egy érzékelhetetlenjét érzékelhetővé; minden művészet közül a költészet nyitja ki az egészet. Érzéke a sors iránt is éber tud lenni. Ez Hamvas Béla gondolatsora, és tovább: „Mit jelent az, hogy az érzék a sors iránt éber tud lenni? Azt, hogy látja, mi az, ami történik és hol történik. Micsoda? — a sors.”

Csoóri Sándor könyvheti verseskötetét, A világ emlékműveit máshonnan közelítem meg, mint ahonnan immár másfél-két évtizede költészetét szokás megközelíteni. Nem bizonyos, hogy az eddigi megközelítések kritikája ez, lehet, hogy a költői pálya összegező szakaszának kezdetei adnak alkalmat arra, hogy mint kultúrateremtő teljesítményt nézzem.

Jó ideje már a lét gyökereire pillantó érzék és a versbeszéd szólamának ellentétéből kicsapó feszültség érint meg legmélyebben Csoóri költészetében. A lobogó kontemplativitás és a természetes, lírai beszédhang, a láz és az emelt fej méltóságának együttese, mint lírai nézőpont és teljesítmény, amelyből a vers, mint vers megszületik.

Sajátos kultúrateremtő feszültség ez. Nem hiszem, hogy csak hozzám áll olyan közel, legalábbis jó volna, ha másokhoz is, mondom, miközben tudom, hogy Csoóri költészete — maga a „Csoóri-jelenség” — milyen sokakat vonz. A kérdés az, hogy mindaz, amiről itt beszélni szeretnék, amit jellegadónak tekintek, mennyire van jelen az erős vonzásokban-vonzódásokban.

42