Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)

író, és a társaság is. Húsz és harminc közöttiek verődtek össze ott; aznap és másnap este; de még harmadnap is, de még harmadnap sem — talán a negyediken ért véget az, ami ott volt; úgy, negyednap.

Jól telt. Elég jól telt. Kedvesek és jó humorúak voltak mind, és utólag nagyon sokat kellene töprengenem azon: melyik pillanattól kezdve éreztem úgy, hogy . . . Most, ennyi idő elteltével s a megtörténtek ismeretében persze az ember hajlamos úgy emlékezni: ő már akkor is olyannak sejtette a jövőt, amilyennek az valóban bizonyult is. Csakhát itt nem ez volt a helyzet: áz elkövetkező tragédiák, szenvedések és a jövő idejű pusztító vagy önpusztító indulatok jól leolvashatóak voltak az arcokról.

Hiszen Vass Leventének sem csak azért mondtam igent, mert olyan volt, amilyen volt.

De mindez csak kitérő; hiszen most nem arról írok, ami az ottlévőkkel a következő években történt.

14. EGY MÁSIK ÚTITÁRS

A tudós leszállt.

Nehézkes testű, rosszul szabott ruhákba öltözött férfi volt, Horea úti tájszólásban beszélt, soha nem láttam többé.

A barbatyeniszkronyi állomáson szállt föl az a másik férfi. Most egyelőre az tűnt föl, mekkora tisztelettel köszönt neki a kalauz, talán a vasútügyi államtitkárnak sem köszön udvariasabban — és ahogy a férfinak nem jutott eszébe a menetjegyet fölmutatni, ugyanúgy a kalauznak sem, hogy elkérje tőle; de váltottak egymással néhány rövid szót, aztán új útitársam leült, elővette az Igazság című újságot és figyelmesen átnézte belőle a hírrovatot meg az apróhirdetéseket. Külföldi születésű volt, a fia és egy asszony után nyomozott. Az ablakhoz lépett.

— Mondja — fordult hozzám olyanféle udvariassággal, amit úgy neveznek: tartózkodó — gyakran utazik?

Az ablaknak háttal állt, figyelmes és várakozó arccal. Úgy tettem, mint aki eltűnődik, nem feleltem, s ezt talán igenlő válasznak értelmezte, mert így folytatta:

— Biztosan sok érdekes emberrel megismerkedik utazás közben.

— Hm.

— Nem így van?

Ez már tolakodás volt.

— Úgy-úgy. Sok érdekes és sok gyanús emberrel is.

Habozott, hogy ezt, amit mondtam, fogja-e föl gorombaságnak; végül így szólt:

— Ne gondolja rólam. Eredetileg a fiamat keresni jöttem ebbe az országba.

— Honnan?

Mondta, honnan.

— Ki gondolná? Ahhoz képest hibátlanul beszél.

— Ó, ez már nagyon régen volt.

— És a fiú?

— Nem találtam meg.

Töprengett.

— Igaz viszont, hogy megismerkedtem egyszer a vonaton valakivel — egy

12