Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - II. Kecskeméti Animációs Filmszemle, 1988. június 8-11. - Vasy Géza: Legújabb líránk kézikönyve
ahogy József Attila, hanem úgy is, amiként Kassák Lajos vagy Illyés Gyula tette. Újragondolandónak érzem A szocialista fordulat költői c. fejezet belső tagolását is. Itt A derékhad költői, A fényes szelek nemzedéke és Az 53-as nemzedék következnek egymás után. Az elsőnek nincs nagyportréra érdemesített alkotója, a második hat nagyportréból áll, a harmadik Csoóri Sándor kiemelése mellett ad még több kisportrét is. A „derékhad” elnevezés az ötvenes évekből való, s bizony ez a had nem volt „derék” a költői teljesítmények szempontjából. A fényes szelek nemzedéke viszont voltaképpen maga „a” nemzedék (Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Csanádi Imre, Fodor András), s ha Csoóri Sándort is ide iktatnánk, akkor nem kellene bevezetni az 53-as nemzedék fogalmát, amely ugyancsak az ötvenes évekhez kötődik. S Csoóri ugyanannyi erővel lenne oda sorolható, mint Fodor András. 1953- nak és az utána való néhány esztendőnek az igazi líratörténeti jelentősége bizony nem az itt említett „nemzedék” indulása volt, hanem Juhász Ferenc és Nagy László poétikai-szemléleti költői forradalma. De ha már van 53-as vagy pontosabban 53 utáni nemzedék, akkor miért nem tartozik ide Váci Mihály és Garai Gábor is? Első köteteik nekik is 1953 és 1956 között jelentek meg, s bár kétségtelen, hogy a Tűz-tánc antológia tette őket ismertebbé, jelentős költővé csak a hatvanas években váltak, egyidőben az 53-as nemzedék más tagjaival. Végül is a történelem távlatából nézve tűztáncos nemzedékről beszélni ugyanolyan esetleges dolog, mint a derékhadéról. Nem az a nemzedék ugyanis, ami szerveződése pillanatában annak látszik, hanem ami utólag is annak bizonyul azzal, hogy jelentősét alkotott mint nemzedék is. Az eddigi fejezetek az irodalomtörténeti köztudatban többé-kevésbé kikristályosodott nézeteket tükröztek. Ilyenre sem hagyatkozhatott A hatvanas évek költői. Itt is hármas a tagolás. Van egy összefoglaló elnevezés nélküli csoport Csukás Istvántól Bényei Józsefig, majd Az élmény lira új képviselői következnek Buda Ferenc- től Tóth Bálintig, végül Az intellektuális vershagyomány megújitói Orbán Ottótól Papp Árpádig. Negyvenegy költő, közel a felük csoportosítha- tatlannak mutatkozik, s nyilván a fejezetet elkészítő munkaközösség is tudta, hogy az egész kézikönyvnek ez a legesendőbb része. Nem az ő hibájukból, hanem egyrészt a kapott időhatárból, másrészt az adott terület rendkívül hézagos, inkább csak kötetkritikákat felmutató szakirodaimából következtek a bajok. Ma már — az újabb kötetek és az elmúlt idő távlatával okosabban az is látszik, hogy kiket lehetne máris kiemelni ebből a mezőnyből: Csukás Istvánt, Bertók Lászlót, Buda Ferencet, Ágh Istvánt, Ratkó Józsefet, Bella Istvánt, Orbán Ottót, Tandori Dezsőt például. Azt azonban az 1975-ös időhatárt szigorúan véve is megérdemelte volna Tandori Dezső és a magyar neoavantgárd is, hogy legalább egy alfejezet szóljon arról, ami ez ügyben a hatvanashetvenes években történt (és nem történt). Ma már az is látható, hogy a magyar lírai neoavantgárd hatása legfeljebb egy kettes-hármas erősségű földrengésével vethető egybe, de a műszerek ezt is rögzítették, illő hát, hogy a kézikönyv is átvegye az adatokat. S végül az 1975-ös időhatárt leginkább az Uj nemzedékek a lírában c. fejezet szenvedte meg. Érthetetlen, hogy miért nem volt lehetséges itt is a korábbi tárgyalási mód, s a fontosabb alkotók kiemelt megnevezése a tartalomjegyzékben, illetve a róluk szóló szakirodalom felsorolása. Az sem egészen világos számomra, hogy miért kerülnek itt egymás mellé különböző nemzedékek azon az alapon, hogy első önálló könyvük nagyjából egyidőben jelent meg. így együtt szerepel itt Vasadi Péter (1926) és Bari Károly (1952). Helyet kap olyan költő (Bertók László), aki már szerepelt az előző fejezetben, olyan, akinek egyértelműen ott lenne a helye (Bisztray Ádám, Hatvani Dániel), s a hetvenes évek végén jelentkező ígéretek névsorába kerül tévedésből olyan, aki már az évtized első felében kötethez jutott (Kemsei István, Oláh János, Szöllősi Zoltán). Abban viszont mindnyájan egysorsúak, hogy az életrajzi jegyzetekből is kimaradnak. E szeplők ellenére a fejezet tárgyalásmódja igényes, szempontjai jók, s nagyjából kiemeléseivel is egyet lehet érteni. Nemcsak Bertók László lett áldozata a szerkezet bizonytalanságainak. (Bár még mindig jobb két helyen szerepelni, mint egyiken sem.) Van néhány ellentmondó állítás a szövegbe rejtve is. Szép Ernő, Áprily Lajos, Nadányi Zoltán a Nyugat első, illetve második nemzedékén belül kapott helyet, Kenyeres Zoltán liratörténeti bevezetője viszont a Nyugat körén kívüli költők közé sorolja őket, együtt azzal a Dutka Ákossal, akinek a pályaképe valóban a Nyugat előzményeit tárgyaló fejezetbe került, s aki, mint tudjuk, a Holnap-antológia egyik résztvevője volt, de ezzel együtt sem nyugatos költő. Vagy említhetném Darázs Endrét, aki a 43. oldalon nem tekinthető újholdasnak, a 62.-en viszont igen. Természetesen vannak bizonytalan esetek, ám az idézett állítások határozottak. Tudom, az ilyen hibákat egy ilyen nagy terjedelmű, sokszerzős könyvből sohasem lehet teljesen kiküszöbölni. Ez esetben van még egy magyarázat. A befejező munkálatok során halt meg váratlanul Béládi Miklós. A kézikönyv nemcsak az ő áldozatos munkáját dicséri, hanem hiányára is rádöbbent. Ebben az ismertetett szerkezeti elrendezésben harminc költő önálló fejezetté emelt portrét kap, 92
