Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Pécsi GyörgyI. „minden más táj csak óceán” (Jegyzetek Kányádi Sándor költészetéről)

Kányádi első alkotói periódusában (Cs. Gyimesi Éva szegmentálása szerint kb. 1963-ig [Cs. Gyimesi, 68. p.] noha differenciálatlanul fordul a paraszti-falusi világhoz (idealizál), mégsem válik idültté. A paraszti, plebejus világ nem önmagáért valóan jelenik meg a versben, hanem moralitása révén igazolja versbeli szerepét, helyzetét. Versei, melyek konkrét látványelemekből indukálódnak, a költő szubjektív emlékidéző jelenléte révén lezárásukban, következtetésükben átlépnek „az emberi-erkölcsi jelképteremtés” (Cs. Gyimesi, 66. p.) dimenziójába —, megoldásuk legtöbbször etikai (Tűnődés csillagok alatt; Kóbor kutya, Udvarunkon öreg gerenda; Bot és furulya; A mi utcánk). Nem általában fordul ehhez a világhoz, hanem ennek erkölcsi erejéhez, morális példájához: „Becsületből, akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta.” (A mi utcánk). Ugyanakkor a paraszti létforma megidézése nem a moralizálás ürügye most sem, és később sem válik azzá. Röghöz kötöttebb költő Kányádi, azonosulása mélyebb, semhogy ürüggyé válhatna. Valószínűbb, hogy egy egyre inkább archetipikussá váló életmodell példa erejű megnyilvánulásaként kell mindezt értelmeznünk: az értelmes, teremtő, öntörvényű, a lét teljességét birtokló munkás (dolgos) lét konstans, és — mindig — konkrét formában, sorsban megjelenő példázataként. A kezdeti steril, idealizált fölmutatás lényegét tekintve alig fog változni. Sőt, a korai világot jellemző harmónia fölbomlása után, az érték- és létezésválság közepette egyre dacosabban, egyre programszerűbben jelenik meg az archetipikus sorsmodell, a morális fölmutatással együtt hangsúlyozva a szociális elkötelezettséget is. Lényegében Kányádi ars poeticája is ebben az archetipikus modellben gyökerezik: a közhasznú munkálkodásban, a szolgálat — ellenszolgáltatást nem váró — megvalósításában. Egyenes ágú, organikus a kapcsolat A XC. zsoltár (1965) sorsát betöltő, s ezért a halálban is megnyugvó öregasszonya, az El-elcsukló ének (1952—68) könyveket, kultúrát mentő, köveket gyűjtő, rakosgató öreg parasztja, s a példázatként fölsorakozó portréversek között: Kós Károly arcképe alá (1968); Illyés Gyula (1972); Apáczai (1975) —, hogy a Nevükön kellene (1974) című versben, melynek alcíme is ars poetica, közvetlenül, direkten is megvallja célzatosságát —, itt már az ítélkezés jogát is magának tudva.

Kányádi vállalt azonosságának van egy nem kevésbé jelentős jellemzője is, a szociális tartam. Hangsúlyozottan a „lenti” világgal azonosul, a perifériával, az egzisztenciálisan szegény, az uralkodó, hangos értékektől lemaradott (lehagyott) szférával (Poéma három hangra; Három vers; Hát itt maradtunk megint; Versek a vers körül), olykor már kihívó, provokáló éllel fogalmazva meg ellenérzését a bűntudatlanul elégedettekkel szemben. A moralitás példázat erejű fölmutatása azért sem válik idillivé, vagy faj súlytalanná, mert ellenpontozza azt (tragikus módon) a racionálisan fölismert vereség-, leveretéstudat. Ennek elég pontos példája a Kádár István siratása (1969) című vers. Székely János veti föl, hogy Kányádi világán nem érződik a kétely, „etikai értékrendszere következetes és ellentmondásmentes” (Székely, 238. p.). Valóban nincsenek verseiben etikai dilemmák, mert etikai axiómákra támaszkodik. Ilyen etikai axióma, hogy a legvédtelenebbeket, a legalul levőket kell szolgálni. A Kádár István siratásában fölvillan ennek az esztétikai parancsnak a csapdája, hogy „Nagy Sándor eszével / megmaradni egy falu eszének” nem lelkiismeretre hivatkozó megalkuvás-e, de csak fölvillan, mert nem a választott sors- modellt kell kétségbevonni, hanem a zsarnoki, embertelenül nagy áldozatokat követelő szegénység ellen kell hadakozni. Kányádi intellektuális, filozófiai mélységű verseiben is elég pontosan, radikálisan tudatja, hogy hol áll, kikre voksol. A Fekete-piros című versben a méltóságos, félelmetes néma tánc, a nemzeti közösség identitásának megőrzése, hordozása sem véletlenül a Kolozsvárott szolgáló parasztlányok által történik meg. Olyannyira bensővé vált az etikai axióma, hogy Bécs, Mozart is reflexszerűen ’hazaparancsolja’ a költőt (Halottak napja Bécsben) az „egy közös tenyérnyi udvarra”.

Sorolhatnánk a verseket, példákat, variációkat, árnyalatokat: az elindító, fölhajtó közegtől nem vált le. Ez kiegészülhet, kiteljesedhet, magába fogadhat más szinteket, lehetnek kisugárzásai, de az elkötelezettség tartalma és iránya az eredeti, konkrétan is körülhatárolható világhoz köti alapvetően.

48