Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Lipcsey Ildikó: Kolozsvár évszázadai

Saját emlék? Olvastam valahol? Örökségbe hagyta rám valaki, mint márkás porcelánt vagy jó nevű festő képét, hogy pontosan ez az a hely, az Egyetem utca sarkán, ahol elköszönt egymástól egy baráti társaság 1959 áprilisában, a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését követő napok egyikén, Halmos György hangversenye után. Szabédi László még egyszer megszorította a művész kezét, és hajnalban a vonat elé vetette magát.

„Szép ceremóniával, szép fekete hadakkal” nemrég temették Bocskai Istvánt, Kós Károlyt. Itt vettek végső búcsút 1974 novemberében Szilágyi Domokostól, 1984 egyik hideg téli napján Kacsó Sándortól.

Hirtelen ereszkedett le az este. Egy pillantás a színházi plakátra: operett, vígjáték, Caragiale, ismét operett, opera — „ahogy lehet”. A templomban a pap reményről, türelemről beszél, Isten országát kínálja fel cserébe a jelenért, ahol korlátozva vagyon a szabadságjogok többsége. Az egynapos zarándokút véget ért. Búcsúzni kell a várostól, amely a középkorban a szász—magyar, a dualizmus korában magyar—román—zsidó— német, a két világháború óta a magyar—román együttélés szimbóluma volt, és amely sokat fázott a történelemben — ahogyan a jó Gaál Gábor írta 1946 novemberében a párizsi béketárgyalások lezárása után. Fázott és didergett, lakóival együtt. „Ne hagyjátok a templomot, A templomot és az iskolát!” Az iskolát, a színházat, és ha kell a templomot, az anyanyelv utolsó menedékeit. Azután majd ismét eljön az idő, amikor Erdély újból a békesség asztala lesz, mint 1945—46 szépreményű találkozói alkalmával, amely köré mindannyian leülhetünk, amik maradtunk, mi, magyarok, románok és szászok.

34