Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Vállalások és kételyek - Bíró Zoltán könyve; A költő életei - Szilágyi Domokos-emlékkönyv; Élmények és emlékezések - Jánosy István könyve; Engedelmével - Dobos László könyve)
Szilágyi Domokos már elismert költő: rengeteget foglalkozott a lira járható és járhatatlan útjaival. Viliózó színeket kapunk Szilágyi Domokos bukaresti életéről és életvágyról beszélő bolyongásairól is. Az emlékezők — akarva akaratlan — magukról is vallanak; a voltakról, a múltakról, tanáraikkal való kapcsolataikról, elképzelt és megélt sorsukról. De a személyes vallomások is az alakuló Szilágyi Domokos-portrét színesítik. Akárcsak a Szilágyi Domokosról szóló versek. Magyar és román költők idézik emlékét — többek között Horváth István, Kányádi Sándor, Páll Lajos, Lászlóffy Aladár és Tiberiu Után —; hűséggel és szeretettel. Idézik Szilágyi Domokost, a költőt, a barátot, az embert. Aki örök hiánynak maradt s örök jelenvalónak. Élmények és emlékezések Jánosy István könyve Jánosy Istvánt szürrealisztikus álomleírások és klasszikus ihletettségű versek költőiéként ismerjük leginkább, olyan alkotóként, aki mindig kedvvel törekedett a lélek új tartományainak a felfedezésére, de vállalja és újjáteremti a költészet sok ezeréves hagyományait is. Alkaiost és Horatiust, Balassit és Zrínyit épp oly élőnek érzi, mint Apollinaire-t vagy Dylan Thomast; a 16. századi magyar nyelv ugyanúgy él verseiben, mint a jelen századé. „A líra — mondja —: vetkőzés —, olyan, mint mikor a sorozásnál mindenki anyaszült pucéran áll szemlére. Ilyenkor óhatatlanul előtűnnek testünk csúnya aránytalanságai, amelyeket a szabók elkendőznek: a púpok, csapott vállak, ádámcsutkák, szőrgubancok. És a lírikus kutyakötelessége, hogy belenézzen a tükörbe, és mindezt magán elsőként vegye észre, és ezt az észrevételt szóvá is tegye, akár flagelláns önostorozással, akár ha gunyoros fintorral.” Jánosy István tanulmányaiban, emlékező prózájában is ilyen vetkőzőn beszél; minden élményét, minden felismerését lírai természetességgel fogalmazza. Esszékötete, az Élmények és emlékezések verseskönyveinek az édes testvére. Lírai esszéket tartalmaz életformáló olvasmányairól, műhelytanulmányokat műfordítói munkásságáról, és műelemzéseket, meg filozófiatörténeti és zenepedagógiai írásokat. Betekintést engednek ezek az írások Jánosy István költői és műfordítói műhelyébe. S beszédesen vallanak a szerző emberi arcáról is. Az első, ami szembetűnik az olvasónak: az irodalom, a tudomány milyen széles mezőin otthonos a költő Jánosy István. Épp oly otthonos az ősi hindu eposzok, az ógörög művészet és gondolkodás területén, mint a 20. század magyar és világirodalmában. Püthagorasz örökségéről, a Rámájanáról, Miltonról, Dosztojevszkijről, Rákócziról, Ginsbergről, Babitsról és a folklórról beszélnek — egyebek között — a kötet írásai. S mindig az elsődleges irodalom, mindig a saját élmény alapján. Ismeretes, milyen kitűnő műfordító Jánosy István. Az is, hogy sokan nehéz kenyérnek, sőt gályapadnak tartják a műfordítást, illetve annak jó részét. Jánosy István azonban boldognak tudja magát, hogy mindig olyasmit fordíthatott, ami olvasmányként is a legnagyobb élményt nyújtotta. Például a görög kardalokat, Pindarost, majd Aiszkhülosz Oresz- teiáját, Platón Államát, meg Milton Elveszett paradicsomát. Meg a Szávitrit. Természetesen azt is az eredeti nyelvből, szanszkritból. Mert a tudós görög-latin tanár és az eredeti költő a „nyersfordításból verselést”, a szöveg költőivé ékesítését „cukrászati feladatnak” érezte; megtanulta hát a Szávitri nyelvét is, s úgy fordította mikrofilologizálgatással, a szöveg minden rejtélyét kibogozva. Persze nem a filológia volt számára a fontos, az ó-ind eposzok fordításánál sem, feleletet inkább arra a kérdésre keresett: mi az, ami az eposzok anyagából ma is ható és életformáié erő? Számára a szanszkrittal való foglalkozás is örömet hozott: lenyűgözte a hindu erkölcs81
