Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Szenci Szabó János: Ki volt Anonymus?
író tevékenységét az eddig általában tudomásul vett 1220 körüli idő helyett bizonytalanságmentesen szemlélhessük a megállapításom szerinti 1153-as évben. Ugyanis ez a dátum nemcsak egy művelődéstörténeti időpont megváltozását jelenti (bár ez se megvetendő eredmény, mivel arra mutat, hogy a keresztyén világba való bekapcsolódásunkat követő mintegy másfélszázadik évben, a XII. század közepén már komoly történeti munka megalkotásával jelentkeztünk az európai kulturális életben), hanem azt is, hogy ezek után a szerző nem egy eseményleírását, adatát, fejtegetését nem lehet a kortévesztés, vagy egyébfajta tévedések csoportjába sorolni, továbbá, hogy az alkotás egyes részeinek hitelessége (történeti forrrásértéke) megnövekedett, s az ebből adódó — számunkra valószínűleg kedvező — változásokat nemzeti történetírásunkban keresztül kell vezetni. (Erről talán csak címszavakban is egy külön cikket lehetne írni a jelentős kun — egy korábbi, „Onogu- rok és kumaiak” című írásom szerint inkább kumán, kumai magyar — kérdéstől kezdve egészen addig a már nem annyira jelentős problémáig, hogy a Julianus szerzetes keleti útjáról szóló Ricardus-jelentésben szereplő „in gestis Ungarorum” kifejezésben nem az ősgesztára, hanem inkább a most tárgyalt, 1153. évi keletkezésűvé előlépett krónikára történő hivatkozást kell felfedezni.) Természetesen ez a kísérletezgetés se ment könnyen, több időt vett igénybe, mint ahogy elterveztem, de végül is fontos részeredményt értem el. Megtaláltam ugyanis az egyértelmű igazolást a mű keletkezési idejének, az 1153. évnek a kétségtelen helyességére, mivel a Gesta első öt szava, az „Incipit prologus in Gesta Hungarorum” (magyarul: Kezdődik az élőbeszéd a magyarok cselekedeteihez) magában rejti ezt a számot, mégpedig úgy, hogy ha a fenti mondatból kiemeljük azokat a betűket, amelyek római számokként felhasználhatók, a „c, i, i, 1, i, m” számjegyekhez jutunk, amelyek sorrendileg (helyértéki alapon) csoportosítva és összeolvasva „MCLIII”-at adnak ki, ami azonos a már említett utolsó fejezetben talált, általam 1153-nak kihozott évszámmal. Szerintem ez az egyezőség, egy logikai levezetésnek ez a sikerült próbája bármennyire is meghökkentő, a puszta véletlen műveként nem kezelhető, hiszen annyiféle, másképpen fogalmazott címet is lehetett volna adni a bevezetőnek, amelyek minden bizonnyal más római számokat s így más időeredményt adtak volna ki. Hogy fejezetcímnek mégis a fenti mondat született, s abból a már ismert keletkezési idő volt kielemezhető, méghozzá kifejezetten az írás elején, ez csak tudatosan történhetett, és azzal a céllal, hogy az író e rendkívül fontos adatot munkájának két helyén is tudassa velünk, s ezzel az időpont félreérthetetlenségét megteremtse. Ez nagyon lényeges, hogy így történt, mert gondolom, azt nem kell bizonyítani, hogy a keresett mutatók közül a megírás éve az a tényező, amelyből a legtöbb következtetés levonható. Egyébként meg kell mondanom, hogy amikor a betűk római számkénti szerepét észrevettem, kissé elszomorított az a tény, hogy a mondatban még van egy 1-es, amelynek figyelembevételével 1154-es eredményt kapunk. Rájöttem azonban, hogy ez a szám mellőzhető, mivel azt a leíró kissé díszített (nagy) 1-essel írta s annak formája nem felel meg annak az alakzatnak, amelyet a scriptor (az a személy, aki a krónika szövegét kódexszerűen leírta) a római 1-es jelölésére alkalmaz. A mű megírási idejeként kapott 1153. évvel kapcsolatban, amely a fentiek után most már fixnek tekinthető, felmerülhet egy olyan aggály még, hogy az időpont az akkori hazai művelődési viszonyainkhoz képest túl korainak látszik, illetve a jelenlegi történeti ismereteink alapján irreális. Erre a vélekedésre szerintem eléggé jó cáfolat az, ha idézem Győry Jánosnak a „Gesta regum — gesta nobilium” című könyvéből azt a véleményt, amelynek értelmében a jelenleg tárgyalthoz hasonló terjedelmű és színvonalú mű megalkotásához hazánkban már II. Géza királyunk uralkodása idején (1141—1162) megvoltak az adottságok. Ezt megerősítő utalásnak vehetjük Dümmert Dezsőnek „Az Árpádok nyomában” című munkájában a 339. oldalon található mondatot, amely szerint az említett királyunk udvarában történhetett a magyar történelmi hagyományok újrafeldolgozása. S ha már az akkori szellemi adottságokról, műveltségi színvonalról beszélünk, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy krónikánk szerzője korának átlagos tudású emberének ismeretszintjét 72
