Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Csorba Piroska: Rafinált mozgások (novella)
nézett, csak Ő nem. Fából volt, vasból volt, kősziklából volt. A kocka megfordult, már nem kísérleteztem, nem játszottam tovább. — Ő játszott velem. Ötkor véget értek a hosszadalmas zárszavak, szónoklatok és összegzések, amelyekből egyetlen mondat sem ragadt a fejembe. Felsiettem a szobámba, végigvetettem magam az ágyon, és — először, amióta nővé változtam! — sírni kezdtem. Dühödt, elkeseredett könnyek folytak a szememből, és már nem sikerült gondolatban fölállnom a síró nő mellől, hogy regisztráljam, lám ilyenek ők, a másik nem, zokognak az első kudarcnál, és elepednek az első férfi után, akinek nem kellenek. Nem, nem tudtam kívülről szemlélgetni magamat, nem a kudarc bántott, hanem F. hiánya fájt. Mennyire szerettem volna közömbösen elfutó pillantását a magaméba kapcsolni, bekebelezni, felfalatni, megsemmisülni. Nő voltam, tökéletes összhangban a testem a lelkemmel, tele bosszúvággyal, fogadkozással, átokkal és könyörgéssel. . . Este a csárdába azzal a halvány reménnyel mentem el, hogy néhány pillantást vethetek rá. De ha csak a hátát nézhetem, úgy is jó. A közelsége vággyal fertőzött meg, de ez a vágy akkor sem kímélt, ha egyedül voltam. Hát akkor inkább a búcsúzó társaság, tósztok és gyertyafény, az aszú aranyszíne és falat rengető nótázások. Jobbomon az alanyi költő rímelő disznóságokat sugdos a fülembe... Nem reagálok. Az érzékeim egyetlen ember közeledésére vannak kihegyezve. Ittam, de nem esett jól az ital sem. Hányingerem támadt a kísérleti alanyaimtól, rámenősségüktől, nyálas csiganyomuktól. Fölálltam. F.-et nem láttam sehol, lám, még akkor is őt kerestem a pillantásommal, de hiába. Pedig nemrég ott ült a sarokban, jóízű beszélgetésbe merülve. Kimentem, leráztam a készséges C.-t azzal, hogy rögtön visszatérek. Kinn állt néhány taxi, egynek odaintettem. Visszamegyek a szállodába, gondoltam, elegem van az egészből. Még az éjjel hazautazom és soha többé nem játszom ilyesmit. Elég volt ebből a kalandból, tanulsága semmi, hasznosíthatósága semmi, az élvezete pedig megkeseredett. Férfi vagyok, mondogattam magamnak, de nem volt túl hihető az állításom. Az átváltozás túl jól sikerült, az ilyesmivel is vigyázni kell, a tökélynek is megvan a maga veszélye. Nem baj, csak legyek otthon, a megszokott környezetben, a szükséges kellékekkel a tükröm előtt, majd visszaveszek minden nőit magamról, és magamból. A taxis fékezett, két százast nyomtam a markába, legyen legalább neki jó napja. A liftajtó hangtalanul csukódott mögöttem, négy, öt, hat, hét. Megérkeztem. Kotorászom a kulcsom után a retikülben. Ez is buta, női találmány, csak arra jó, hogy az ember semmit se találjon benne. Mennyivel tökéletesebb egy zakózseb! Nyitom az ajtót, váratlanul ér az érintés. F. gyöngéden maga felé fordít, mohón a számra tapad. Aztán csak annyit kérdez: — Én maradjak itt, vagy te jössz le hozzám? Nem nyitom ki a szememet. A valóság illékony valami, szeretném megőrizni legalább rácsukott szemhéjammal. Befúrom magam F. hónaljába, nem érdekel, hány óra, nem érdekel, ki vagyok. Egyenletes lélegzésén hallom: alszik. A testének földillata van, férfiillata, szerelemillata. Ma van a tizedik nap, ma van az első nap, a teremtés első napja. F., drága F. Kezemet óvatosan elhúzom a bőre fölött, nem érintem meg, mégis érzem a vonzását, a melegét. Milyen erős és eleven lett minden érzékem. Nemsokára fölébred F., és a számra tapad a szája, a tekintetében újra elmerülök, újrakezdjük a gyönyört, amely megszokhatatlan és megunhatatlan. Volt valamiféle álmom arról, hogy megfigyelőként jöttem ide, hogy női testemben egy férfi jegyzetelő, adatrögzítő, elemző, szintetizáló elméje rejlik. Ködös és bonyolult álom valamiféle hasznosításról és élvezetről. A kísérlet, ha volt ugyan, nem ért semmit, csapnivaló az egész. Hiába a pontos regisztrálás, az alapos jegyzetek. Fölülés kívülállóként nem értettem semmit. Most annyira azonos vagyok önmagámmal, testem annyira magátólértetődően fonódik F. testére, hogy már-már azt hiszem; tudom, mire találták ki az emberek azt a szót: boldogság. Ez az én testem. Ez az F. teste. Én én vagyok. És a szerelem megközelíthetetlen. 37
