Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Csorba Piroska: Rafinált mozgások (novella)

— Micsoda férfi vagy te! — suttogtam viszonzásként a fülükbe, egyforma intonációval. — Te, te, te! — láttam ahogy sütkéreznek elismerő félszavaimban, felgyorsuló lihegésem elégedetté teszi őket. Lám kielégítettek, gondolták. Pedig kielégítetlen voltam, tobzódtam, ó mennyire nagyszerű érzés volt, hogy nincs szükségem a feltöltődéshez a legcsekélyebb időre sem! Ha ilyen fékezhetetlen, ha ilyen csömör nélküli lehettem volna férfiként, én lettem volna az asszonyok bálványa!

Följegyzéseimet persze folytattam minden szabad időmben, leginkább a hivatalos előadásokon. Efféléket írtam: „1. számú aranyszabály: A nőnek sose beszélj másról, csak róla magáról. Minden más untatja, itt azonban még az egyhangú ismétlések és a nyilvánvaló hazugságok sem. 2. számú aranyszabály: Szeretkezés előtt és közben ne higgy a nőknek! Egyáltalán sohase higgy! Maguk sem tudják, de képtelenek igazat mondani.” Meghívóim azt hihették, én vagyok a legfigyelmesebb, legszorgalmasabb résztvevő. A hátamat sütő pillantások hívtak, vissza kellett néznem rájuk, leigázott és leigázó kísérleti alanyaimra, nem szabad elengednem őket a láthatatlan póráz másik végéről. . . még tovább, még .. . megnézni, mivé válhat a nett, mindig jól fésült C. a szeretkezésben, micsoda gátlástalan disznó lesz a gentlemanből.

Pásztázó szemeim egyszer csak megálltak F.-en. Őt nem vettem, nem vehettem számításba, mert késve érkezett, valami külföldi út miatt. Meg sem néztem eddig, de ő sem engem, pedig már a hatodik napon voltunk, s én túlvoltam már öt kiszemelt áldozatommal a lefekvésen, lubickoltam az újabb meg újabb felém áradó vágyakban. Észre sem vettem, hogy F. sem vett észre engem ... Soha rám nem pillantó, vagy rajtam közömbösen átsikló tekintete nyugtalanított, és fölébresztette a becsvágyamat. Ó, ilyesmi a nőkben is van, jókora adag, mint tapasztaltam. Szemügyre vettem hát alaposabban ezt az embert. Ötven felé járhatott. Apró jelek elárulták, hogy már (?) nem vigyáz magára: pocakosodon, a körmei töredeztek, a ruhái nem álltak el a testétől, nem „viselte” őket, hanem rásimultak, mint banánra a héja. Öltözetére sem fordított nagy gondot, de ebben a nemtörődömségben báj volt, annak a férfinak a bája, aki fontosabb dolgokkal törődik, mint a saját külseje. Arca barna volt, cserzetten barna, mint a mezőkön dolgozó emberek bőre . . . később kiderült, szinte minden idejét a szabadban tölti. Arcának szép vonásait nem csúfította el az idő, hanem még markánsabbá tette, határozottan jóképű volt. Szépen formált szája már első ránézésre vonzott. Meleg, puha párnákba ágyazott kék (vagy inkább zöld?) szemének tekintetét egyre gyakrabban kerestem az előadások alatt. Néha sikerült elfognom, de nem kapaszkodott a pillantásomba. Véletlenül? Szándékosan? Olykor még vastag barna keretes szemüvegét is föltette, mint aki szántszándékkal csúnyítani akarja magát, és úgy viselkedett, mint egy illedelmes öregúr, aki már túlvan a másik nem jelentette kísértéseken. Aznap este nem osztottam meg az ágyamat senkivel. Elhessegettem D. invitálását. Rosszkedvem volt. Mit ér az egész nővé változás, ha hatalmamat csak azokon próbálhatom ki, akik első látásra hajlandóak voltak? Ugyan, a könnyű zsákmány nem ér semmit! S honnan lehetek abban biztos, hogy ők, s nem én akadtam a horogra?

Férfivoltom visszarémlett: akkor is csak a nemes vadra szerettem vadászni, szenvedélyemet azok csigázták föl — noha természetesen nem hagytam ki az olcsó, kínálkozó alkalmakat sem. Ez a jelenség, a csata, a küzdelem lehetősége, lenne a kihívás F. személyében? Ez vonz? Éppen az csábítana, hogy nem óhajt vonzani, hogy nem vesz rólam tudomást? Vagy nem akar tudomást venni? Mi ez? Praktika, csinált nemtörődömség?

A nyolcadik napon, föladva büszkeségemet, melléje ültem a reggelinél. Nem sikerült belőle kiprovokálnom egyetlen valamit jelentő mondatot sem. Meg kell mondanom persze, ügyetlenül is fogtam hozzá, a közelében szinte megbénult és használhatatlanná vált máskor éles nyelvem és elmém. A vad becserkészése — amely annyi gyönyörűséget szerzett nekem már férfikoromban is — most nem volt mulatság. Kétségbeesetten akartam tetszeni, és suta voltam. Míg máskor könnyedén uraltam a párbeszédet bárkivel, most ügyetlen szavakat fogalmazgattam magamban, s még ügyetlenebbül buktak elő a számon. Hol volt a sima, gördülékeny, csábítóan lágy szöveg, amely zeneként folydogált máskor a számról? F. közömbösen válaszolt a kérdéseimre, láthatóan jobban érdekelte a libamájas

35