Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Czére Béla: Terek és pincék (novella)

dacsként gömbölyödik ki a vadító fenék fehér húsa az átlátszó szoknya alól. Dóra fitos orrának cimpái lágyan megrezdülnek, fekete szempillája Bezerédire hunyorog, duzzadt, aritmiás szívként meg-megvonagló szája érdekes kontrasztban van a vidáman fénylő írisszel is, feketén táguló szembogárral; tudja, hogy Bezerédi mennyire kívánja, ám csak a csápjait nyújtogatja, hozzá-hozzádörgölödzik a férfihez, macskapraclijának kieresztett körmeivel birizgálja. De Bezerédi Dóra lényét is szereti, a mértani ábrákká merevitett hivatalnokarcokat pukkasztó groteszk, pesties humorát és a borpincékben népdalokat csendítő gyönyörű althangját.

Bezerédi csak dzsúszt kér, mert két kávét már ivott reggel, s harmadikat nem tanácsos úgy inni, hogy Dóra csípője lágyan hozzá-hozzáér közben, amint a magas asztalka mellett beszélgetve ide-oda himbálóznak; kidagadna ettől a harmadik kávétól a halántékán csomós fonálban az ér, elégedetlen, kékeslila kígyóként vonaglana.

Attila a kockasajtért felnyúló büfésnőt szemléli; Bezerédi is odasandít, a telt váll és kar fehérsége alól sűrű szőrpamacs feketesége villan elő, kíváncsian tekergő szőrök, és nyirokgyöngyök párásságától kábultan egymáshoz tapadó vékony szálak, izzadó vággyal szeretkező fekete szőrszálak; a pultra könyököl a nő, macskaszerű várakozásban, előtte nincs vendég most, mozdulatlanságában megnevezhetetlen feszültség van, szinte érezni, hogyan áramlik ciklámenkörmű lábujjai és a vékony blúz alá bújt mellbimbói között a vér, amely a láb fehér bőrén csak haloványkék csermely, alig látható, csak az erek falát ostromolja belül pirosán; két pohár tej jelenik meg most a pulton, mintha a nő dús kebleiből csorogtak volna elő.

Ez az a pillanat, mikor Bezerédi beszáll a liftbe, haragos zöldre festett szemhéjak hunyorognak rá barátságosan, nézi az erősen kifestett arcot, az ötven körüli, máskor kövérkésen duzzogó arcot most meghökkentő keretbe foglaló, madonnásan kettéomló hajat; az asszony nylonharisnyájára téved tekintete, cafatos hasadások, vigyorgó lukak a harisnyán, sajátos disszonanciában a túlfestett arccal.

— Nincs véletlenül egy cigarettája? — szólal meg a nő a negyedik emelet táján.

Bezerédi előkotorja a Sopianae-t, nyújtja az asszony felé.------Helikont akartam venni,

de nem kaptam a büfében. Gondoltam, kiszaladok a trafikba később. De mégsem bírom ki addig.

Bezerédi mosolyog, és ki akar szállni a liftből, de az asszony gyorsabb nála.

— Jöjjön tovább! Szívjon el velem a szobámban egy cigarettát!

Ülnek a parányi szobában. Az asszony füstgomolyagba bújik, cafatos harisnyás lábát maga alá húzza a székre kuporodva, csak rekedt szavai jönnek elő a füstből.

— A válás után , tudja, évekig nem találtam a helyemet. De aztán jött Bimbi, és nem sokkal utána Csípi. És akkor minden megváltozott. Bearanyozták az életemet.

— Bearanyozták? — ismétli meg tompán Bezerédi.

— Ők ketten mindent jelentenek nekem. Együtt kóborlók velük a Dunaparton, együtt hempergünk otthon a szőnyegen.

— Bimbivel? És ...

— Csipivel. Még a szabadságom alatt sem utazom el nélkülük. Az üdülőkbe nem engedik be őket!

— Ez tényleg sajnálatos. De az a lényeg, hogy így együt hárman . .. boldogok.

— Nagyon boldogok vagyunk. Bimbi bernáthegyi, Csípi dán dog. Csak a lányommal volt probléma. Eleinte nem akarta vállalni őket.

— A lánya is magukkal lakik? Magával és a kutyákkal?

— Igen. Most már nagyon szereti őket. Naphosszat keféli azt a szép, fényes szőrüket. Nemrég volt egy vőlegénye. De kidobta végül, mert nem szerette a kutyákat. Az ilyen ember nem ember. Nem is érdemel mást. Igaz, hogy a lányommal nem könnyű kijönni. Nehéz természet, nem nagyon szereti, ha ellentmondanak neki. De hogy a kutyákat ne szeresse valaki!

— Pedig milyen szép állat a bernáthegyi! És a dán dog is — sóhajt föl Bezerédi alattomosan.

24