Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Vekerdi László: Az okkult igézetében
Vekerdi László Az okkult igézetében A by Warburg: Pogány-antik jóslások Luther korából. (Helikon) — Franz Boll és Carl Bezold: Csillaghit és csillagfejtés. (Helikon) — Kurt Seligmann: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. (Gondolat) — Szathmáry László: Magyar alkémisták. (Könyvér- tékesítő vállalat) Az okkult és mágikus tudományok történetéről szóló irdatlan irodalomból az utóbbi időkben nálunk megjelent néhány könyv egyszerre elszomorító és vigasztaló. Elszomorító, mert nyilvánvalóan utal könyvkiadásunk financiális nyomorúságára, ámde az vigasztaló, hogy legalább nagy kiadóink komoly művekkel próbálják lefölözni a közönség mindig meglévő (vagy mindig fölébreszthető)'érdeklődését az okkult iránt, s (egyelőre legalábbis) nem csábultak el asztrológiát, tenyérjóslást, grafológiát, különféle mágikus és gyógyító praktikákat, jóga-misztikát, akupunktúrát jelenleg is érvényes és tudományos eljárásokként bemutató könyvek propagálására. Az okkult és mágikus tudományok históriája ugyanis csakugyan komoly és nagy probléma, s egyáltalában nem intézhető el „a butaság kultúrtörténete” gyanánt, amint azt a tizenkilencedik század pozitivista történetírása gondolta. A történetírás újabb irányai az eszmetörténettől az ikonológián és a mentalitás- történeten át a tudománytörténetírásig joggal hangsúlyozzák az okkult szerepét és jelentőségét a gondolkozás fejlődésében, s egyáltalában nem csupán, holmi akadályozó és visszahúzó tényezőként. A mindig választékosán elegáns Helikon most is jól tájékozódott: két klasszikus művet adott szép magyar fordításban és okos utószóval ellátva az olvasó kezébe. Aby Warburg tömör tanulmánya, a Pogány-antik jóslások Luther korából csakugyan „korszakos jelentőségű”, s nem is csupán illetve elsősorban tán nem is a kultúratörténeti ikonológia szempontjából, amint a (különben találó) „fül” állítja. Warburg súlyosan dokumentált mikrofi- lológiai remekelése túlmutat akár a legtágabb értelemben vett művészettörténetíráson, bár persze művészettörténetírás is, és az égvilágon semmi köze — mint Radnóti Sándor ragyogóan enigmatikus utószava állítja — Jung kollektív tudattalanra építő kultúraelméletéhez, bár valamiképpen a kultúra társas-lélektani elmélete ez is. Legegyszerűbben (habár kétségkívül nem a legragyogóbban) valószínűleg Henri Frankfort jellemezte a hamburgi tudós munkásságát, mikor 1949-ben a londoni Warburg Intézet igazgatói székébe került: „1926-ban, pár évvel halála előtt, Warburg írt egy levelet egy barátjának, melyben újra definiálta céljait. Valami harminc évvel azelőtt azt kezdte el kutatni, hogy mit jelentett valójában a klasszikus aktivitás a renaissance emberének; de lassacskán, írja, egyre inkább azt igyekezett kideríteni, hogy mit jelentett a pogányság túlélése az európai civilizáció egészének. És a »pogányság« itt nem csak a görögökét s a rómaiakét jelenti, hanem valami univerzálisát — egy mentális attitűdöt, melyet Warburg maga is első kézből tanulmányozott Észak-Amerikában egy primitív indián közösségben. A »pogányság túlélése« pedig két dolgot jelentett: egyrészt primitív félelmek, szenvedélyek és eksztatikus állapotok életben maradását a civilizált emberben, másrészt ezeknek az érzéseknek a kifejezésére különösen alkalmas művészeti formák, fogalmak és képek életben maradását kulturális hagyomány (vagy ahogyan ő mondta: társas-emlékezet) gyanánt. Warburg úgy vélte, hogy kiváltképpen a görögök jeleskedtek a kifejezés efféle pregnáns formáinak a teremtésében; csakhát a görög egyensúly és harmónia szokásos hangsúlyozása ezt jócskán elfeledtette velünk.” 84
