Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grezsa Ferenc: „A tanulmány volt az én honpolgári adóm…” (A Tanú-író Németh László magyarságképéről)
Gr ez s a Ferenc „A tanulmány volt az én honpolgári adóm . . A Tanú-író Németh László magyarságképéről-1. ™ émeth László egész tanulmányírása — személyiség- és kultúraelméletétől enciklopédia-tanáig és minőségeszméjéig, etikai normaigényétől új világnézeti érzékenységéig — közvetetten és áttételesen bár, de főképpen a válságba jutott nemzettudat korszerűsítésére irányult. A bonyolult írói gondolatrendszer eredőit és irányait azonban — némi tematikai beszűkítéssel — az evidenciák felismerésének nagyobb esélyével szemlélhetjük hungarológiai tárgyú vallomásaiban. E vizsgálódást egyfelől időszerűvé teszi az 1958-ban készült minősítés: a „harmadikutas nacionalizmus” tézisének szükséges korrekciója, másfelől pedig az a bizonytalanság, amely — például az életmű körül legutóbb fellángolt vitákban — az író történeti helyének kijelölésében mutatkozik. A húszas-harmincas években — a históriai kataklizmák következményeképp — megnövekszik a nemzettudat állapota iránti érzékenység. Szinte korjelenséggé terebélyesedik. A fölerősödő kritika és megújulásvágy mélyén ott lappang 1918/19 tragikus tanulsága: a közép-európai régió történelmi sajátosságainak mellőzésével készült „nyugati” és „keleti” receptek nálunk nem váltak be. Mind a polgári progresszió, mind a munkásmozgalom periférikus jelenségként kezelte a nemzeti- és parasztkérdést. A monarchia romjain nem épült föl Jászi Oszkár „keleti Svájc”-a, s Kun Béla álma, a „világforradalom” láncreakciója is félbeszakadt. Trianon igazságtalansága egy egész (liberális) korszak gondolkodását kérdőjelezte meg: az államnemzet általánosan elfogadott koncepcióját, magyarság és állampolgárság felületes azonosítását, a Rákosi Jenő-féle jelszó, a „harminc millió magyar” hamis illúzióját. A kiegyezéskor liberalizmusa a jobb- és baloldali bírálat össztüzébe kerül. Szinte jelképes, hogy egyidejűén két új teória is verseng, hogy az összeomlásával támadt űrt kitöltse: Szekfű újkonzervatív történetszemlélete és Szabó Dezső radikális „antiimpe- rialista” ideológiája. A Németh-szakirodalomban újabban mintha teret nyerne a felfogás, mely a Készülődés és a Tanú szerzőjét Szekfű-tanítványként jellemezné, az író magyarságképét a Három nemzedék gondolatmenetéhez kötné (Ungvári Tamás). Kétségtelen, hogy Kemény nyomán Németh László is meg akarja tisztítani a nemzettudatot a reá rakódott érzelmi-irracionális rekvizitumoktól, fajfogalma is közelebb áll Szekfű „történeti népfaj” definíciójához, mint Szabó Dezső etnikai szemléletéhez, és sok a párhuzam — a kiegyezéskori hanyatlás azonos előjelű megítélése mellett — az író emberjavító pedagógiai programja és a történész Széchenyiből elvont eszméje, a „nemzeti lélek reformjának” utópiája közt is. Ám az egyezéseknél jellegadóbb a különbözés. Németh számára sohasem a múlt a mérték, s így helyzettudata realisztikusabb. Trianonról például így ír: „Trianon istencsapásának van egy fénysávnyi előnye is: a lelkiismeretes ember sokkal több hittel lehet ma magyar, mint előtte. A háború előtti magyarság hozzá volt láncolva tarka országa paradox válaszokat követelő problémáihoz. Most a széttört báb kiröpítette pillangóját” (Új reformkor felé). A Szent István-i állameszme felújítását, a magyar szupremácia elvét, a Habsburg-monar77
