Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Gyurácz Ferenc: Grendel Lajos: Bőröndök tartalma
Gyurácz Ferenc Grendel Lajos: Bőröndök tartalma-X. -JL címadó írással nyit a kötet. Ebben a „szabályos” (zárt, lekerekített, rövid történetet csattanósan elmondó stb.) novellában a tökéletes, a világállapottal adekvát irodalom képe idéződik föl az ismeretlen vendég bőröndjeiből előkerülő írások alapján. Ez az irodalom szabadon, gátlás és hit nélkül kalandozik a létben, s oly elevenen tartalmazza a lét gazdag változatait, ahogy az a valódi prózaművészethez méltó. Nem kerekít le, nem irányul semerre, nem ád semmilyen „fogódzót”, szerzője „egy pillanatig sem próbálta elhitetni, hogy olyan ponton vetette meg a lábát, ahová a százezerfelé szétfutó jelenségek megérkezni törekednek.” Ám az elbeszélő számára mindez: „Mindannak a meggyalázása, ami a hitet, s így végső soron az életet táplálja bennem.” S bár hozzáteszi, hogy „paradox módon mégis a hithez vezetett vissza”, az elbeszélő mégsem bocsáthatja meg az ismeretlen szerzőnek, hogy a parttalan világ parttalanul tökéletes visszaadásával a legfontosabbtól, a teremtés illúziójától fosztotta meg őt. A kötetzáró A szabadság szomorúsága című elbeszélés összefoglaló elmélkedése mintha az előbbi irodalomkép ellenpólusát, egyszersmind mégis a tükörképét fogalmazná meg. A modern irodalom formaproblémái a modem ember alapvető léttapasztalatából adódnak, hogy ti. „tényleg a semmi szakadéka fölött lebegünk. Ilyen helyzetben a történet lekerekítése nem egyszerűen formalista-esztétikai mesterkedés, s az igazság kiegyensúlyozó szerepére sem kívülről bevitt etikai normák súlya alatt van az elbeszélőnek szüksége. A történet a reményből születik ilyenkor, s mindjárt lekerekítve és befejezetten. Miként, úgy gondolom, a kassai dóm vagy a főutca régi épületei is ennek az irracionális vakreménynek a sok évszázados maradványai. A reményé, hogy a semmi szakadéka fölé felépíthető a híd.” Úgy gondolom, a kötet nyitó és zárópontján megfogalmazott két történetmondás-modell közül a második jellemző Grendel Lajos novelláira, de jelentős módosulásokkal: a realista novellisztika „klasszikus” szabályaihoz való, bizonyos mértékű ragaszkodás valóban a reményből származik nála, de semmiképpen sem az „irracionális vakremény”-ből. Minden novellában megfigyelhető a racionálisan, már-már könyörtelenül hideg értelemmel tudott irracionalitás közegében élő elbeszélő félelmetesen következetes, szinte hősiesen bátor törekvése, hogy a „semmi szakadéka” fölött lebegő létünket oly mértékig világítsa át az elringató illúziókat elhárító ráció fényével, amennyire az emberileg egyáltalán lehetséges. A remény — és a remény poétikai megfelelőjeként szemlélhető „lekerekítettség” — éppen a ráció önbizalmából táplálkozik, és ott törik meg, ahol a ráció — nem is elbizonytalanodik, hanem visszavonul, belátván illetéktelenségét és képtelenségét a dolgok értelmezésére. Itt nyernek teret az álmok, a fatális véletlenek, a megmagyarázhatatlansá- gukkal szorongást ébresztő történésmozzanatok, az egymástól független oksági láncolatok rejtélyes összetalálkozásai, amelyek megrendítik és önvizsgálatra késztetik az egyént, egyszersmind az elbeszélés terét ama végtelen felé tágítják ki, amely a címadó novellában megfogalmazott elbeszélés-technika ontológiai alapját képezi. Az unokatestvérben egy elfelejtett vagy tán sohasem létezett ifjúkori szerető váratlan, irreális motívumokkal kísért fölbukkanása nyomán a „hősnek” — s az olvasónak — el kell gondolkoznia mechanikus menetű mindennapi életén, s föl kell tennie a kérdést: mit rontott el és hol? Húszéves kora táján hogyan s miért futott tévútra az élete? Mit lehet még tenni ama „valódi élet”-ért, amelyre a sokkoló élmény fényt vetett? Tévút-e az élet 14
