Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
ismerjük egymást, mégis mindnyájan össze vagyunk bilincselve és egymáshoz vagyunk láncolva, te énhozzám, apád ehhez az asszonyhoz, én a nagybátyádhoz és mindnyájan a múlthoz, pedig nem vagyunk rokonok, csupán csak egy városban lakunk. — Apám ismeri őt? — kérdeztem. — De még mennyire! Ha nincs a háború és minden más, ez a nő az apád felesége lett volna. Apád, ha jegyben nem járt is vele, elég kitartóan udvarolt neki. Akkortájt szeretett bele, amikor a városunkat visszacsatolták Magyarországhoz, és mindenki tudta, hogy hamarosan kitör a háború. Nem mintha előtte nem ismerték volna egymást, de még mennyire hogy ismerték! Márta, igy hívják ezt az asszonyt, elmondta nekem, hogy akkor már régen tetszett neki az apád, és nekem meg Mártának van egy csendes feltevésünk, hogy talán nem is olyan véletlen, hogy apád éppen a visszacsatolás, a háború és a kezdődő zsidóüldözés éveiben kezdett udvarolni neki, hogy ez talán még logikus is. Mindenesetre akármilyen különcségre ragadtatja magát az apád, kopaszra borotváltatja a fejét és kiül a temetőkapuba egy tangóharmonikával, vagy huszárkáplárnak álcázza magát és gyermeklányokat csábít el, ezt mind meg lehetett volna valahogy magyarázni, ha másként nem, hát azt mondták volna az emberek, hogy az apád meghibbant vagy perverz. De azt, hogy mért éppen most udvarol az apád egy zsidó lánynak? Ennek azért elég nagy detonációja volt. S hogy miért? Talán bátor embernek akart látszani az apád. S bátor embernek lenni már akkor sem volt valami nagy érdem. Már akkor is benne volt a levegőben, hogy bátornak lenni nem nagy érdem, és hogy egyre lehetetlenebb bátran viselkedni. Azalatt a két-három év alatt, akkor tört össze valami végleg. Bátornak lenni nem volt többé se erény, se érdem, s talán ezt vette észre az apád, és ezért mutatkozott annyit a nyilvánosság előtt Mártával. Ővele járt bálba, ővele ment el a majálisra, ővele sétált vasárnap délután a korzón, miközben bizonyára sejtette, hogy ez a viszony egy nap veszélyesre is fordulhat. Persze az ember nemigen szokta megkérdezni magától, hogy miért lesz szerelmes ebbe vagy abba a nőbe, a szerelemben nem érdekes a miért, ilyen talán nincs is, a szerelem nem tudomány és nem sakkfeladvány, amit megfejtesz, aztán kész. De azért tegyük fel, hogy mégis azért, és mégis azért abban az időpontban, amikor, és azért nem korábban és azért éppen Mártába, mert az apád tudta, hogy ez most éppen veszélyes. Apád életében ez a szerelem lehetett a lázadás. A lázadás csupa nagy betűvel. Feltételezem, hogy minden igazi és tiszta érzés az igazságérzetből fakad, amely, ha egészséges szellemben nevelnek, nem tűri, hogy megcsonkítsák. Az ép, a sértetlen igazságérzetű ember akkor is tudja, mi a dolga, ha nem gondol rá minden pillanatban, hogy neki igazságérzete is van. Elég, ha tudják az ösztöneid. Persze apád jómódban nőtt fel, művelt volt, és viszonylag liberális nézetei voltak. Sosem kellett megalázkodnia, sosem nélkülözött vagy nyomorgott, semmilyen erőszak nem sorvasztotta még el az igazságérzetét, és nem torzította el a jellemét. Am apád végül is csak amolyan szalonlázadónak bizonyult. Egyszer, egy téli délutánon a sétány végében, ahol a főutca a kórház irányába kanyarodik, egy katonatiszt nagyon leteremtette apádat Márta miatt. Nagy, nyíltszíni lebaszás volt, a tiszt kiabált az apáddal. Apád pedig hallgatott, mintha egy szót sem tudna magyarul. Föl kellett volna pofoznia a tisztet. Ha már botrány, legyen belőle igazán nagy botrány. Azt hiszem, Márta óvatos és gyanakvó apjának volt akkor igaza, aki a botrányos jelenetről értesülve, azt tanácsolta nekik, hogy szakítsanak. Volt egy barátja az apádnak, akinél apád és Márta a pásztoróráit töltötte. Az a férfi nem ijedt meg, nem mondta azt, hogy ne gyertek hozzám többé. Ezzel szemben apád, amikor Márta megkérdezte tőle egyszer, elveszi-e őt feleségül, azt felelte, egy feltétellel: ha kikeresztelkedik. S akkor Márta megkérdezte tőle, és ha kikeresztelkedik, akkor elveszi-e őt, s akkor apád azt mondta: várjuk meg előbb a háború végét, most minden olyan bizonytalan, akármikor behívhatnak katonának. Jó, mondta akkor Márta, várjuk meg a háború végét, de mi lesz, ha ti nyeritek meg a háborút. Mi az, hogy ti, kérdezte az apád, hát te nem vagy magyar? De igen, mondta Márta, én is magyar vagyok, és ha én mint magyar megnyerem ezt a háborút, akkor jaj nekem, akkor minden zsidónak vége lesz itt, akkor már nem vehetsz el feleségül. Ha szeretsz, akkor nem szabad, hogy azt akard, hogy megnyerjük a háborút. Apád pedig csak hümmögött, majd minden elrendeződik valahogy, 12
