Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Szenti Tibor: Paráznák
kosár, amelyben a csecsemő nevelkedik, és az anya a homlokára akasztva, háncson a hátára lógatva cipeli „[...] túl vastag, hogy az anyai test melegéből bármennyit is átengedjen [. . .]”6 A gyermeket nem becézik, nem szoptatják szeretettel, és ha beteg, mérgesek rá. Ezek következtében a gyermek az „[.. .] ujjait inkább rágcsálja, mint szopja.”7 A hagyományos magyar parasztélet évszázadaiban a Dél-Alföldön általánosan elterjedt szokás volt, hogy a csecsemőt egy szűkebb vagy tágabb közösségben, például a nagycsaládban vagy rokonok, ismerősök, szomszédok bizonyos alkalmakkor megszoptatták. Az ősi ösztönmegnyilvánulásra a középkor folyamán a keresztény vallásos neveltetés hatott, és így a segítségnyújtás az európai kultúrkörökben erkölcsi kötelességként is jelentkezett. Ha az édesanya a gyermekét valamiért nem tudta megszoptatni, helyette ezt elvégezte az a másik anya, aki éppen ott volt. Erre a szokásra jó példát találunk a 374/1780. feudalizmus kori pörben, amikor „[. . .] a Tanú magais meg Szoptatta vagy négyezer [...]” az újszülöttvesztéssel vádolt anya gyermekét. Egy másik tanú vallomásából kiderült, hogy ő is szoptatta, tehát a csecsemő szinte „körbejárt” a női melleken. A 146/1768. pörben a parázna asszony tagadta, hogy érett gyereket szült. „Ugyde mind a Bába S. mind a’ kik Szoptatták azt mondgyák, hogy idős volt.” (Vagyis érett, időre született.) A gyermektől való anyai elszakadás, a szoptatásképtelenség fájdalma tükröződik a 263/1800. pörben, amelyben az édesanya így panaszkodott: „Nagy szívbeli fájdalom [. . .] Csötsömös Kis-ded Gyermekemet, tejem el veszvén nem szoptathattam volna, es mostanság is mással taplaltatni kintelenittetem.” Az anyasági ösztön be nem teljesülése, az elszakadás, elvesztés tipikusan emberi részletösztöne. A 233/1767. pörben a házasságtörő asszonyt megkérdezték, hogy teherbe esett-e? így felelt: „Bár estem volna terehbe, mert volna mivel magamat mulatnom, de az a bajom, hogy sem az Uram[t]ul, sem ettül nem vagyok terhes.” A száj — az ajak és nyelv — közismerten az ember erogén zónáihoz tartoznak, akár a női mell. A szopás nem csupán táplálkozás, de mind az anya, mind a csecsemő számára erotikus jellegű élvezetet is nyújt. Ez az ösztönös cselekvés természeti népeknél, de bizonyos kultúrnépeknél is, akár a serdülőkorig megmaradhat. Erre vonatkozóan Hermann Imre jelentékeny számú etnológiai példát említ, Bartels összeállítása nyomán.8 A szopás a felnőttkorban sem ismeretlen, de a táplálkozás ösztöne átalakul és az orális jellegű erotikus tulajdonság marad meg benne. A szájjal való ingerlés a szeretkezés alapeleme lesz és különösen a közösülés előtti előjáték során kap nagy jelentőséget. Ezt a viselkedést a szubhumán főemlősöknél is megfigyelték. A 48/1756. pörben az ivócimborák látták, hogy „[...] Horváth nyalta s. Szopta az Kóldús Asszonyt [...]” A 205/1756. pörben Pap István vallotta Kun Panna szeretőiről, hogy „[...] ezek csókolták, szopták elottemis.” A szoptatásnak a folklórban szerelmi varázslással kapcsolatos megnyilvánulása is volt. A 190/1738. pörben az asszony szabadulni akart heves udvarlójától, és tanácsot kért: „Ez az András erőszakot akar rajtam tenni, nem tudom mit tegyek véle? [...]” A pör tanúja ezt a tanácsot adta: „Szoptasd meg azután el megyen ä háztul.” Vagyis a megszoptatott férfi kielégül és nem akarja a közösülést. Ezzel az ösztön visszahat és az elszakadást hozza létre. A csecsemőt nemcsak megszoptatták, de elterjedt volt a szájból való etetés, itatás is. Hermann Imre erről így írt: „Azt a módot amellyel az anya szájából mintegy beleköpi a tejet, megrágott tarót, banánt a kisgyermek szájába, itt is, ott is megfigyelhették. Az emberi gyermek is kap vizet ily módon.”9 A magyar Dél-Alföldön, különösen tanyán, faluhelyen szinte a mai napig gyakorolt jelenség, sőt némely háziállat, például a galambfi szájból való táplálása, amely az anya és gondozottja közötti szoros kapcsolatnak, a megkapaszkodásnak egyik eleme. Ahogy a szopás tovább él a felnőttkorban erotikus ingerként, úgy az orális táplálás is. Az ősi ösztön kiindul a megkapaszkodásból, folytatódik az ápolási szolgálattal, a gondoskodással, majd a társ egyfajta fölkínálkozása következik — ezért a prezentálásnál is foglalkoznunk kell vele —, amikor például a hússal, borral teli szájt föltátva odatartja, vagy odaviszi a másik szájához, és végül kölcsönös erotikus élvezetben, az ajak, nyelv csókolódzó, szopó 75
