Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Szenti Tibor: Paráznák
Szenti Tibor Paráznák Bodrogi Tibor és Hermann Imre emlékének я elen tanulmányunk a Forrás olvasóinak rövid részletet mutat be, az „Eötvös József cAlapítvány” ösztöndíj-támogatásával most készülő, több kötetre tervezett „Paráznák” c. monográfiánkból. (А III. rész néhány fejezetét, a földolgozás töredékét.) A Csongrád Megyei Levéltár Szentesi Fióklevéltárában 400-nál több, dél-alföldi, feudalizmus kori (1723—1843 közötti) szexuális jellegű bűnpört gyűjtöttünk. Ezek a pörök eddig, többnyire „erkölcsi” előítéletből, kiaknázatlanul, ismeretlenül hevertek, holott a részletes és elmélyült szociográfiai, folklór, ill. lélektani föltárásuk egyaránt elengedhetetlen, hiszen a boszorkánypörökkel vetekedő értéket képviselnek; tévhiteket változtatnak meg, és minőségileg merőben új ismereteket tárnak föl népünk életmódjából, szokásaiból. Hermann Imre ősi ösztöneinkről írt megállapításait csak nagyon körültekintően volt szabad a pörök szereplőinek egyes cselekedeteinél összehasonlításul fölhasználnunk. Néhány megállapítását a tudomány ma már túlhaladta vagy elvetette. Egyes, főleg néprajzi példái nem megfelelőek, ill. az általa tárgyalt jelenségeket másként (is) lehet magyarázni. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy az ember ősi ösztönmegnyilvánulásai a több évezredes társadalmi kultúrhatás következtében alaposan „megszelídültek”, átváltoztak, és csak a felületes vagy a hozzá nem értő tulajdoníthat egyes cselekedeteknek ösztönös belső késztetést; de hiba lett volna az ösztönös jelenségek föl nem ismerése is. Végül utalnunk kell arra, hogy Hermann Imre az ősi ösztönmegnyilvánulásokra vonatkozó, mai megfigyeléseit és megállapításait elsősorban lelkileg, idegileg sérült, elmebeli képességeikben korlátolt vagy erősen beszűkült egyének vizsgálata során nyerte. A feudalizmus kori bűnpörök vádlottjainak egyik része nem „orvosi eset”, hiszen ők többnyire meggondolatlan fiatalok voltak, akik egyszeri megbotlásukért bűnhődtek. A vádlottak nagyobb része viszont, ha nem is elmebajos, de visszaeső, többféle bűnt elkövető, belső ösztönkésztetésük, szexuális kívánalmaik felett uralkodni képtelen, beszűkült értelmi képességű ember volt. A társadalom, a szűkebb közösség normáiba való rendszeres ütközésük még akkor is eltérő (gyakran deviáns) magatartást tükröz, ha a kívánalmak rosszak, korszerűtlenek és az egyénnek mind nehezebb hozzájuk alkalmazkodni, mert az elvárás és megkötöttség a fejlődést vagy a személyiség kibontakozását gátolja. A szegényes érzelmi élettel rendelkező bűnözőknek a társadalommal történt összeütközése pedig nem revolúciós vagy evolúciós érdekből történt! Fölvetődik az a kérdés is, hogy mennyire bízhatunk meg a pörökben szereplők vallomásainak hitelében? Közvetlenül csak kétkedéssel! Igaz, hogy jó néhányból átsüt az őszinteség, de gyakori a tudatlanságból származó, a ráerőszakolt, vagy a saját, ill. a fiskálisa által sugallt tudatos félrevezetés is. (Itt kell azonban megjegyeznünk, hogy a boszorkánypörök „látomásos vallomásainál” sokkal nagyobb a realitásuk, még akkor is, ha a 18. sz. első felében nem egy vallomást szintén a hóhér kínzásával csikartak ki; a 19. században pedig jogászi segédlettel kezdték a bűnök súlyát enyhíteni.) Nem egy vádlott ellentmondásosan vallott és többféleképpen beszélte el a történetet. Mások egymásra hárították a bűn elkövetését. Ahogy minden esetben a 150-250 évvel ezelőtti bíróságok sem voltak képesek kideríteni az igazságot, erre mi sem vállalkozhattunk. Nem késői „igazságszolgáltatás” volt a föladatunk! 63
