Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - C. Fehér Ferenc: Szabadlábon

kipengetem, van nálam cipi. De ha dübörögsz, nemcsak téged, az egész famíliádat kiirtom. Ez egy kekec manus volt. Azt mondja, hogy szól a rendőrnek. Kimentünk a peronra. Mondom, maradjál már, ha még egy szót szólsz — itt a feleségem előtt mondom —, lepusztítalak. Úgy kiváglak a vonatról, hogy azt kívánod, csak még egyszer szedjenek össze. Jellemző! Beszólok neki kettőt, erre ő: óh, alig ismerlek meg. Hát mindjárt felkapod a vizet. (Sose láttam a komát!) Hát van egy kis piád? Mért nem adsz? Mit érdekel engem, hogy az életben se veszel jegyet. Csak tudod, ez a munkám. Na, mondom, gyere be, igyál valamit. Visszamegyünk mint puszibarátok. Jól meghúzta a Martinit, a felét lenyomatta. Arra gondolt, hogy most az egyszer linkre iszik. Negyven forint a jegy, ez meg fél üveg Martinit lezavart, tehát báró a helyzet. A lánnyal megbeszéltünk egy randevút, de nem mentem el.

Befutunk Ceglédre, szeretett városomba. Annak idején egy rendőr rájött, hogy ha én megérkezem, az úgy érinti a várost, mint bányászt a sújtólégrobbanás. Alig hogy leszállók a tujáról, avázok be a restibe. Lehet, hogy egy filmsztárnak nem örültek volna annyira, mint nekem. Körbeszaladtak a manusok, átöleltek. Szevasz! Csókolgattak. Egy vastag bajuszú roma — Hajnóczynak meg a Rákóczinak volt ilyen bajusza — szájon csumidelt. Ha te itthon vagy, mindjárt más minden. Benyúlt, elővette a pénztárcáját, teli volt bankóval. Fiam, amennyi kell, annyit vegyél. Na de én se vagyok kétéves. Mert ha elveszek kettőt, holnapután ötvenkettőt kell visszaadni. Fater, én nyista nyúlok a brifkódba. Hajítsd ki a lóvét, amit rám szántál, mert pusztulok a sóherságtól. Egy ezrest vett ki, amihez még kétszázat kellett tennem, hogy a kört kifizethessem. Nagy mulatozás meg minden... Ekkor jöttem rá, hogy senki nem tartozhat a városban annyi embernek, mint én. Akárhová nézek, tudom, hogy ennek ötszázassal, annak kettővel... A bankókra restaurált fényképek ugranak be, frankón. Elkezdődött az italozás. Közben azért elgondolkodtam. Úristen, most még friss, új az ember. Három hét múlva mi lesz? Megálltam a Rákóczi úton a taxival — minek menjek én egy kilométert gyalog, az úr nem gyalogol —, behozott a komálósom. Lecövekeltünk ott, ahol régen laktunk. Ha belegondolok, hogy harminc évig éltem itt, és most lepusztították a házat. . . Építsd vissza a fedelesemet, mert agyonverlek — szóltam oda az egyik ismerős ácsnak. Milyen fedelest? Itt emeletes ház lesz. Bent a faluban is szétnéztem a krimókban, éjféltájt értem haza.

Másnap felkeltem a nagy piásságból, és húzott a város. Éveken át olvasgatok, a kóterban érdekel mindenféle könyv. Viszont ha kint vagyok, idegesít az olvasás. Belekezdek egy könyvbe, és leteszem, mert hív a város, szórakozóhelyek, a csajok, a kártya, a szerencsejáték, az éjszaka. Pedig ez veszélyes. Megcsíp a rendőr, és lehet, hogy már haza se jutok. Mindig tré utcában járok. A rendőrök is tudják. Ha meg akarnak fogni, nem kell keresni: majd elkapjuk holnap valamelyik szórakozóhelyen. Arra gondoltam, hogy elhelyezkedem. Igen ám, de lerefeltek, s elment a kedvem az egésztől. Piázgatok, csavargók és kész. Ez egy ideiglenes lődörgés. Még egy kicsit enged a yard. Hadd fusson. Eltelik néhány hét, na most már le kell kapdovázni. S akkor benyújtják a számlát. És nagyon keményen benyújtják. A szabálysértős rendőr is bejön a krimóba, én meg ott snóblizok. Mellém lép, azt mondja: tűnj el! Engedi, hogy elmenjek. Úgy van vele, alig jöttél ki, máris pusztítsalak el? Egy idő után betelik a pohár, és akkor nincs tovább. S én meg is értem. Mindenki a munkáját végzi, és mindenki felel a tettéért. Ha most szabadulnék ebben a refes verzióban, ugyanezt csinálnám. Hátrányos helyzetből mindig nehéz indulni. Csak az az ember érti meg ezt a világot, aki benne van.

Tudtam, hogy a rendőrök halálra keresnek, de egyik alkalommal mégis betévedtem a Magyar étterembe. Ez egy életveszélyes hely, a mai napig nem értem, hogy miért megyek oda. Megláttam egy régi ismerősömet — Bartának hívják —, akivel szerencsejátékot szoktunk játszani. Nagyon jól snóblizik, kártyázik, illumináltan nem szabad vele összecsapni. Na, a Barta nem lelkesedett az ötletért. Mondom neki, azért egy kicsit próbálkozzunk. Hosszas unszolásra belement, gondolta, így hamarabb megszabadul tőlem. Elkezdtünk snóblizni, ide-oda ment a pénz. Láttam, hogy részegebb, mint én. Tudtam, hogy a plenyóba bevihetem, ha hamisan játszom. így aztán levettem a Bartától hétszázötven

60