Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Füzi László: Megkésett meditáció egy könyv ürügyén (Csengey Dénes: Gyertyafénykeringő)
a maga fiatalságának történéseit örökíti meg. Érezhető a különbség a két vonulat írásai között: az első vonulat öregjei a társadalom peremén élnek, végletes kitaszítottságban, a második vonulathoz tartozó írások szereplői viszont értelmiségi fiatalemberek, egyetemisták, egyetemi előadók, újságírók, akik sokszor a társadalom ellenére élnek, ám ők éppen a társadalomba való bekapcsolódás lehetőségét keresik. A kérdés az eddigiekből következően természetesen az, hogy lényegesek-e ennek a kiútkereső állapotnak az önéletrajzi vonatkozásai. A személyes lét pikantériái iránt érdeklődőknek feltehetően, nekünk azonban csak annyira, amennyire mindez Csengey beszédmódját jellemzi. Ugyanis éppen ezekben az elbeszélésekben figyelhető meg a roppant erős tárgyiasság, a leírásba való kapaszkodás és a visszafogott, ám mindig jelenlévő indulat. S éppen ez az, ami az elbeszélések és az esszék íróját eltéveszthetetlenül egymáshoz kapcsolják. Jeleztük már: Csengey íróként döbbent rá a világra, elemzéseit azonban arra a bonyolult hálóra is rá kellett vetítenie, amely szellemi létezését körülfogja. íróként ezzel semmit sem veszített, egyszerűen csak a kihívást vállalta, mint már annyian előtte a magyar irodalomban. Mészöly Miklós írja: „utolsó összegzőnek úgyis a közérzet marad, mint igazán teljes tükre annak a maradéktalanul le nem fordíthatónak, amiben szüntelenül vagyunk”. Ha ebből a megállapításból indulunk ki, akkor látnunk kell, hogy Csengey vitacikkei ugyanúgy a közérzet megörökítői, mint elbeszélései. A két „műfaj” a lényeget tekintve tehát egy, s ezért vezet az ő esetében is csonkításhoz minden elhatároló kísérlet, csupán töredékeket napvilágra engedő akarat... Gyertyafénykeringő című elbeszélésének hőse, miközben szinte rituális parancsnak engedelmeskedve haza indul a városból, hogy a halottaknapi gyertyagyújtásra szüleihez érjen, saját írásának kefelevonatát veszi kézbe: „a hetvenes évek elején, világosabb közösségképzetekkel még, és mozgékonyabb, mert kevesebb korlátozó megfontolást tartalmazó tudás birtokában nemigen haboztam volna tíz évet ajánlani az életemből azért, hogy egy országos művelődési intézmény munkatársa felém dobja nyilvánosan a kihívó kérdést: kellenek-e ma Magyarországon, kellenek-e ma Magyarországnak népfőiskolák? Azóta ez a tíz év, ráadásaival együtt elfogyott, és hogy ennek árán nem lettem szerződő fél semmiféle távlatos alkuban, azt mindennél világosabban bizonyítja előttem felneszelő csodálkozásom: a kérdés készületlenül ért. Mozdul persze azonnal az éhen megvadult pátosz, de csak amolyan éjszakai, vörösborban villogó fajta, inkább veszteségeket káromló, mint alapító indulat. .. közben mégis világos mindvégig, hogy abban a történelmi térben, melynek alakzatait az életemmel, s nem a mások emlékezetével érintettem meg, csak a hiányérzeteket, félbemaradottság-élményeket rendezhetem talán folyamatos, de mindenképpen negatív, közösség nélküli évtizedek mélypontjait egybefogó ívvé, ha a szabad közösségi művelődés, a spontán társadalmi tájékozódás szellemi és szervezeti lehetőségeit keresem. Vereséget szenvedett törekvésekből tanulhatok ...” A jelenet személyessége nyilvánvaló: az idézett szöveg Csengey egyik vitairatának részeként nyomtatásban is megjelent. De nem a személyesség miatt idéztük, nem az esszé és az elbeszélés egymásba való átjátszására hoztuk fel példaként, s nem is az írásokban feszülő indulat illusztrálására, hanem arra, hogy milyen, eleve vereséget kínáló helyzetben és törekvések között azonosult Csengey a maga szerepével. A kívülálló számára az elkanyarodást és az irodalmi vitákba való belesüllyedést jelentheti a beszédmód más műfajba való átmenekítése, ám aki valóban létező valóságként szemléli magyarságunk és emberségünk, létezésünk és kultúránk, szellemi életünk és irodalmunk összekuszálódott helyzetét, az előtt nyilvánvalóvá válik a tisztázás elkerülhetetlensége. Tartunk már ott, hogy egy-egy irodalmi mű körüljárása is ilyen messzire vezessen. Csengey esszéi, tűnődései közül két írást érdemes kiemelni. Az egyik valójában töredéksorozat (töredék, mert címe is magában hordozza ezt — Egy nemzedéki napló töredékei; s azért is, mert a töredékeket is csak részletekben ismerjük: Agócs Sándor 1985-ben megjelent kislexikona szerint már akkor megjelenés előtt állt a Magvető Kiadónál, ám azóta sem látott napvilágot). A másik a Balassa Péterhez írt levele (A kétségbeesés méltósága, * Életünk, 1987/6). Hiába töredékes az első, hiába végiggondolatlan — mert a várt vitát nem 25
