Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)

szabad szemmel nem látható, sőt, a legérzékenyebb műszerekkel sem kimutatható szellemi tűzvész, és az okozná ezt az aránytartó zsugorodást. Mintha ugyanazzal a technikával dolgozna az idő ezen a gyönyörű épületen, amellyel egyes dél-amerikai indián törzsek aszalják hibátlan arcvonású gyermekökölnyi maszkká a halott férfiak koponyáját. A hosz- szú, kétórás előadások közepe táján elfog néha a félelem, hogy ez a folyamat hirtelen és észrevétlenül felgyorsul, és mire bevégzem Kossuth és Széchenyi vitájának ismertetését, az egyetem már csak egy míves kis dobozocska lesz a Nagyerdő szemetes füvén egy megtépett galagonyabokor alatt, vagy már zsebre is vágta kószálás közben valami vidám és szemfüles csavargó, aki a kicsengetés pillanatában éppen egy örmény származású régiségkereskedő boltjában alkudozik fölöttünk.

„Mire észbe kapnánk, már el vagyunk adva.”

De mindennek semmi látható jele nem volt a néptelen, hallgatag épületben amikor beléptem, mindennek csak az előérzete gomolygott torokszorítóan a folyosókon, mint valami kiszellőztethetetlen füst.

És egyedül voltam nagyon, és szúrós, forró fájdalom volt a gyomromban. Mintha hányinger készülődne ebben a láthatatlan füstben. Vagy mintha egy rosszul megrágott üvegpoharat emésztenék.

Gerincemben a fiatal tanársegédekre oly jellemző ragadozó görbület.

És mosolyogtam, ha jól emlékszem. Nem úgy, ahogyan Ágota tudott mosolyogni egy kétperces halott ágya szélén ülve is, nem, korántsem csordult végig az arcomon a szeretet. Ágota elrepült és utolérhetetlen, ez ott a folyosón menet már egészen nyilvánvaló volt előttem. De azért mosolyogtam. Mint a pereces? Mint a vett malac? Mint egy derűs, fiatal indián férfi szakértelemmel összeaszalt maszkja.

(Befejező rész a következő számban)

Telkibánya

22