Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - „Az embert akarom megérteni” (Makrai László történésszel beszélget Ács Zoltán)

keresem benne a választ, hogyan látta a kor önmagát? Milyen módon mentegette önmagát? Hogyan látta egy Apáczai János vagy egy Misztótfalusi Kis Miklós Hollandia tükrében Magyarországot és milyen mélységes kétségbeeséssel látták azt a szakadékot, ami elválasztotta az országot az akkori világtól. Ezért úgy vélem, könyvemnek ma is aktualitása van. Most, amikor komoly erőfeszítéseket teszünk népgazdasági és kultúrpolitikai téren, hogy felzárkózzunk az élvonalhoz, nem hiszem, hogy tanulság nélküli, hogyan élték át ugyanezt elődeink háromszáz évvel ezelőtt.

— Említette Molnár Erik nevét, akinek munkásságát nagyra becsüli. A hatvanas években lezajlott Molnár Erik-vita komoly hullámokat vert, főleg ami a nemzeti—nemzetiségi, nacionalista—nem nacionalista kérdéseket illeti. Ma hogyan látja ön ezt a vitát?

— Molnár Erik maximálisan jóindulattal nyúlt a kérdéshez, de nem szerencsésen. Az emberek úgy érezték, hogy a nemzeti önérdeket bántja, sérti. De nem erről volt szó. Molnár Erik világosan látta, hogy a negyvenes évek legvégétől követett kultúrpolitika a marxizmus dogmatikus eltorzításával meglovagolta a nacionalizmust. A Rákóczi-tisztelet, a Kossuth-tisztelet, amelyek a magyar nép hiúságát is legyezgették, összeolvasztva a marxista tételekkel, inkább idézetekkel, mint a marxizmus lényegével, olyan furcsa légkört teremtettek, amely marxista mezbe bújtatott neonacionalizmusnak tűnt. Molnár Erik egyik legnagyobb érdeme, hogy sikerült lelepleznie ezt az álnacionalizmust, ezt az önhízelgést és önlegyezgetést. Nekem az a sajnálatos érzésem, hogy szomszéd népeink nem mind vetkezték le ezt olyan mértékben, mint mi tettük. Nekünk kellett az 56-os csalódás, az utána járó önkritika. Sok minden ahhoz, hogy józanabbul lássuk ma ezt az egész kérdést. Tisztában kell lenni azzal, hogy a magyarok és románok, csehek és szlovákok és a többi nemzet együtt kell hogy éljenek. Ebből az alapvető tényből kell kiindulni. Nem abból, hogy én mit szeretnék, mi a szép, a humánus, az erkölcsös. Ezek mind kedves etikai, ideológiai fantáziák, kívánságok és utópiák. Itt élned, halnod kell. Ez a Vörösmarty-verssor nemcsak a magyar népre vonatkozik, hanem mindazokra a népekre együttesen, akik itt élnek ebben a térségben. Ha egy erdélyi ember visszagondol, hogy végigjárta azokat a falvakat és mindenütt látta azt a három-négy tornyot, tudni kell: az a három-négy torony mindig állni fog.

— Az együttélésnél nem is a mindennapokkal volt baj. Azokban a falvakban, városokban, ahol több etnikum, nemzetiség élt együtt, ahol az emberek nap mint nap érintkeztek egymással, nem voltak korábban nemzetiségi villongások. Elsősorban a politika különböző szintjein és az értelmiség körében robbantak ki az ellentétek. Hosszú időn keresztül sajtó, tömegkommunikáció hiányában erről az egyszerű emberek nem is tudtak. Mihelyst bekapcsolódott életükbe a sajtó, hírt vitt mindenüvé a politikai szintű nemzetiségi csatározásokról, növekedett az alsó szinten is az egymás iránti, fentröl is sugallt ellenszenv.

— Ez kétségtelenül így van. Ugyanakkor a kommunikációs alkalmak sűrűbbé válása lehetővé teszi az embereknek a másik oldal felismerését is. A szükségszerűséget az együttélésre. Ha közünk van ahhoz, hogy mi történik Vietnamban, Dél-Afrikában vagy másutt, közünk kell hogy legyen ahhoz is, mi történik Erdélyben, Szlovákiában vagy éppen Magyarországon. Tehát ha részvétet érzünk a dél-afrikai feketék iránt, engedjünk meg magunknak annyi luxust, hogy részvétet érezzünk szomszédunk iránt is. Ma már nem is a nacionalizmus a kérdés, most már az etnikum a probléma. Érdekes módon az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra sokkal izgalmasabbá kezd válni, mint a területi vagy a politikai viták. A jövőben két dolog lesz izgalmas az emberiség számára: az egyik a gazdaság, a másik a szellemi kultúrának a kérdése. Ezt a kettőt valamilyen módon össze lehet házasítani, hogy a gazdaság összekösse a népeket. A másik pedig az a különbség, amely elválasztja a népeket kultúrában, viseletben, költészetben, színházi kultúrában. Ez utóbbi nem a különbségnek, hanem az egymást kiegészítő színességnek, a harmóniának lenne a szimbóluma. Ez a két vezércsillag, ami felé törekszünk. Én nem vagyok pesszimista, nem a saját, most már nagyon rövidre szabott életemre, hanem az elkövetkezendő generációk életére vonatkozóan nem vagyok az. A történelem a Duna völgyében is érdekükben munkál.

7