Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - „Az embert akarom megérteni” (Makrai László történésszel beszélget Ács Zoltán)

jelenéhez és múltjához egyaránt. Nem szabad eltörölnünk a román nép történelmi jogait, de ugyanúgy nem lehet elvitatni az erdélyi magyarság történelmi jogait sem. Mert minden népnek van történelme, gyökere, identitása, amihez ragaszkodik. Nos, hát ez volt az a légkör, amiben én felnőttem.

— Úgy tudom, Kolozsvárott román nyelvű egyetemre járt, magyar nem lévén. Míg a románság történetét egyetemi katedráról hallhatta, addig a magyar történelmet autodidakta módon sajátította el.

— Az egyetemen természetesen a román nemzet történelmét tanultuk, így azt legalább annyira ismerem, mint saját népem múltját. Mindez nem gátolt meg abban, hogy szoros, baráti kapcsolatot építsek ki néhány profeszorral. Mint egyetemistát meghívtak családjukhoz, s az egyetem elvégzését követően is fenntartottuk egymással a baráti viszonyt. Hadd emlitsem meg közülük Constantin Marinescut, aki kilencvenegynéhány éves korában emigrációban halt meg Franciaországban, Joan Lupáit, aki Eötvös-kollégista volt Budapesten, ragyogóan beszélt magyarul és Joan Lapedatu minisztert, aki szintén történelem- tanárom volt. Nagyon sokra becsültem őket, sokat tanultam tőlük, de a tanuláson kívül emberségüket is meg kell említenem.

— Áthatotta volna őket is az a tolerancia, amelyről korábban beszéltünk?

— Az ő toleranciájuk másfajta volt. Ezek az emberek érezték, hogy történelmi elégtételt kaptak, de nem éltek vele vissza. Tisztességesen bántak minden magyar hallgatóval, nem tettek különbséget magyar és román között. Ezt a jó légkört azonban beárnyékolta a román fasizmus, a Vasgárda megjelenése.

— Kezdő egyetemistaként hogyan látta a Vasgárdát és szerepét az erdélyi viszonyok elmérgesítésében?

— A Vasgárda által megtestesített román fasizmus nem olyan volt, mint általában a nyugati fasizmusok, mert ez egybefonódott az ortodox vallással, annak miszticizmusával. Ők magukat Szent Mihály gárdájának vagy Szent Mihály arkangyal légiójának nevezték, a Vasgárda egy kívülről rájuk ragasztott név volt. Vezető rétege főleg falusi papokból állott. Faji alapon álló, erősen ortodox vallási szekta volt, amelyik világosan elsősorban a zsidókkal fordult szembe. Mivel az erdélyi zsidóság többnyire magyar volt, s mi nem éreztük a különbséget egymás közt, mivel zsidókérdés az erdélyi magyarságon belül nem létezett, a magyar zsidókat sújtó, az egyetemen verekedésekkel és verésekkel egybekötött üldözések bennünket magyarokat is egyformán érintettek, és életünk egyre inkább kavargóvá, zűrössé vált. Amit most mondok, az látszólag nem tartozik ide, mégis meg kell említenem. Annál a szónál, hogy kisebbség, megalázóbbat soha nem hallottam. Kisebbnek lenni annyit jelent, hogy rád ülnek és eltaposnak. Ott abban a helyzetben a kisebbség szót megalázottság, kiszolgáltatottság, perifériára való szorítás kísérte. Ezért gyűlölöm mérhetetlenül ezt a szót. Nemzetiség voltunk és vagyunk.

A Makkai család hogyan élte át ezt a sorsot?

— Apám nem maradhatott Kolozsvárott, veszélyben forgott az élete, így 1935-ben átjöttünk Magyarországra. Ekkor írta a Nem lehet című cikkét, amely nagy vihart kavart. Apám nem azt feszegette, hogy lehet-e kisebbségi sorsban élni vagy sem, mert persze hogy lehet, de nem mindegy hogyan: ember módra élni nem lehetett. A kirekesztettség és a jogfosztottság súlyos sebeket ütött mindannyiunkon. Ezeket a sebeket elhoztuk magunkkal és ezek hozzájárultak ahhoz, hogy még szomjasabban akarjuk a toleranciát, a jó értelemben vett kompromisszumot, a megegyezést.

— Térjünk még vissza röviden az egyetemi évekre. Gondolom nyelvi problémái nem voltak, hisz gyerekkorában lehetősége volt a magyar mellett a románt is megtanulni.

— Ma is majdnem anyanyelvi szinten beszélem a románt. Román barátaimmal, akiknek egy része emigrációban, másik része még Romániában, illetve Erdélyben él, mind a mai napig románul levelezem. Lehet, hogy a nyelv segített abban, hogy én emberileg közel kerültem a román néphez, kultúrájához. Borotválkozás közben néha még ma is szavalok román verseket. A magyaron kívül a német és a román nyelv az, amelyeknek érzem az ízét, mert ezek gyermekkori benyomásokból, élményekből táplálkoznak.

3