Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - II. Kecskeméti Animációs Filmszemle, 1988. június 8-11. - Vasy Géza: Legújabb líránk kézikönyve
László, Illés László, Kis Pintér Imre, Kiss Mihály, Kovács Sándor Iván, Kulcsár Szabó Ernő, B. Nagy László, M. Róna Judit, R. Takács Olga és Tverdota György. Egy irodalomtörténeti kézikönyv esetében a téma és az időhatárok kijelölése mellett a mű szerkezeti felépítésének kidolgozása is olyan feladat, amely nélkül nem lehet munkához látni. Az újabb, a huszadik századi magyar irodalom tagolása azonban olyan bonyolult, hogy szinte megoldhatatlan kérdés. Nem lehet egyneműen érvényesíthető szempontokat találni a különböző irányzatok, stílusok, nemzedékek egyidejű és egymásutáni jelenlétében. Ezt a gondot a hat kötetes kézikönyvnek a huszadik század első felét tárgyaló ötödik és hatodik kötete sem tudta megoldani, s azóta sem állt elő senki igazán bölcsnek bizonyuló megoldással. így csakis olyan szerkezeti felépítés mutatkozott most is használhatónak, amelynek alapja a történések időrendje, s ezen belül az irányzatok, továbbá az irányzatok egymás után fellépő nemzedékei adják meg a tagolás lehetőségét. Ez a szerkezeti felépítés a szakmai köztudat számára szinte magától értetődő. A konkrét megvalósítás mégis számos kérdés nyitottságára döbbent rá. A kézikönyv szerkezeti felépítése a következő: a Bevezetés (Béládi Miklós) és a Líratörténeti folyamatok és műfaji változások (Kenyeres Zoltán—Fülöp László) áttekintése után a különböző terjedelmű portrék fő fejezetekbe tagolódnak. Ezek: A századforduló hangja és a konzervatív költészet utóélete (például: Heltai Jenő, Dutka Ákos), A vallásos költészet (pl.: Sik Sándor, Bó- dás János), Három nemzedék gyűjtőcímmel a Nyugat három nemzedéke (pl.: Füst Milán, Gel- lért Oszkár—Szabó Lőrinc, Illyés Gyula—Zelk Zoltán, Csorba Győző), A népi és népies lírikusok (pl.: Sinka István, Mátyás Ferenc), Az avantgar- de utóélete (pl.: Kassák Lajos, Palasovszky Ödön), A szocialista mozgalom vonzásában (pl.: Gábor Andor, Benjámin László), Az Újhold költői (pl.: Pilinszky János, Jánosy István), A szocialista fordulat költői — szintén több alfejezettel (pl.: Kuczka Péter, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor), A Tűz-tánc költői (pl.: Váci Mihály, Ladányi Mihály), A hatvanas évek költői (pl.: Csukás István, Buda Ferenc) és az Új nemzedékek a lírában, ahol ugyan nincsenek címbe kiemelt önálló portrék, Kis Pintér Imre szellemes megoldással mégis ad néhány miniportrét. Ezt követően függelékként még A műfordítástól olvashatunk igényes összefoglalást, majd az életrajzi jegyzetek és a mutatók következnek. Szükséges volt a szerkezet fő fejezeteinek az idemásolása, hogy láthassuk: valóban logikus, mégis heterogén csoportosítás ez. Néhány aggályomat jelezném csak annak tudatában, hogy nincs igazi megoldási javaslatom. Talán a legfontosabb vitakérdés számomra az, ami pedig mindenki számára a legtermészetesebbnek tűnhet: a Nyugat három nemzedékét egybegyűjtő fejezet. Már a két világháború közötti korszakban is feloldhatatlan ellentmondásnak érzem, hogy Nyugat-nemzedéknek tekintsünk olyanokat, akik csak megszorításokkal nevezhetők annak. Vajon nem a huszadik századi magyar irodalom lényegi egységének a fogalmát cseréljük-e fel a Nyugat fogalmával? S vajon ez az eléggé nagyra nem is becsülhető folyóiratnév a fontosabb-e vagy a nemzedékek sajátszerűsége? Vajon be szabad-e Illyés Gyulát sorolnunk a Nyugat második nemzedékébe? Azzal együtt kérdés ez, hogy ő maga szerkesztője volt e lapnak, s hogy ugyanakkor nem szerette, ha „második” nemzedéknek nevezték őt és társait. S vajon József Attila is nyugatos költőnek tekinthető? Vagy Radnóti Miklós? Nem volt-e bölcsebb az 1966-os hatodik kötet, amikor „összefoglalók és útkeresők” fejezetcímmel kiemelte mintegy a mozgalmakból a legnagyobbakat? Én úgy gondolom, hogy létrejöttekor ez a három nemzedék igen eltérő társadalmi helyzeteket ragadott meg. Az első nemzedék számára a polgári forradalom és a polgári kultúra forradalma volt az indító élmény. A másodiknak a társadalom és a kultúra szocialista forradalma. S végül a harmadik nemzedék egyszerre kapta meg az előző két nemzedék indító élményeinek a válságát, s így lett a kettős forradalom helyett a meglévő értékek őrzésének a nemzedéke. Ezeket a pályára lökő nemzedéki alapélményeket a történelem menete természetesen tovább színezte, módosította, a legnagyobb erővel éppen 1945 előtt és után. S bár kétségtelen, hogy 1945 után, s mind a mai napig létezik a Nyugat szellemisége, nem hiszem, hogy irodalmunkat elrendező szempont lehetne, egymás mellé vonva például olyan lényegesen eltérő költői életműveket,mint Zelk Zoltáné, Vas Istváné és Weöres Sándoré. Ilymó- don az is elképzelhető volna, hogy később mellé kerüljön Pilinszky János, Nagy László és Váci Mihály. Hasonlóan gondot jelent A szocialista mozgalom vonzásában c. fejezet — már a címadásával is, amely egyértelműen az előző kézikönyvre utal vissza. Igaz, e fejezetben olyanok kaptak helyet, akik 1945 előtt indultak, s valóban a szocialista mozgalom vonzásában, dehát ez a vonzás nem jellemző-e Kassák Lajosra, Illyés Gyulára és másokra is? A „mozgalom vonzása” kifejezés nem igazán irodalomtörténeti kategória, s úgy látom, annak az eufémisztikus kifejezése, hogy itt — Benjámin Lászlót kivéve — nincsenek jelentős lírikusok. így viszont — az 1945 előtt indultakra vonatkoztatva — leértékelődik a „szocialista” kifejezés, amelyben nem a mozgalmi jelleg a fontos az irodalomban, hanem az egyszerre megmutatkozó eszmei és esztétikai érték. Nemcsak úgy, 91
