Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Csák Gyula: A báró (regényrészlet)
volt a báró pénzügyeinek alakulásában, mert részvényesekként is haszonélvezői voltak a jövedelemforrásoknak. Az okos titkár úgy csoportosította a tényeket, hogy előbb a jelentéktelenebbeket ismertette. A báró üzleti és baráti köréhez tartozó néhány személy halálhírét jelentették New Yorkból; megnyerték a Kanadai Vasúttársaság Torontóban építendő irodaházának versenytárgyalását; az Amerikai Zsidók Szövetségének elnöke feltétlenül találkozni óhajt vele; az Arizonában és Új Mexicóban lévő földjein, amelyeken gazdag olaj-, földgáz- és szénkitermelő üzemei vannak, uránmezőkre bukkantak, s a Pentagon és a Kongresszus néhány tagja pert javasolt a kisajátítás érdekében; a legnagyobb ausztráliai építővállalat fúziót ajánlott. S végül: a legbefolyásosabb New York-i menedzser-igazgató félórás, halaszthatatlan magánbeszélgetést kér. A báró lediktálta a szükséges válaszokat és megjegyzéseket, aztán — hirtelen észbekapva — szavaihoz fűzte: — Intézkedést kérek, hogy New Yorkba érkezésem után huszonnégy órán belül ötvenezer dollár készpénz álljon a rendelkezésemre!... Köszönöm, hagyjon magamra. És szóljon a pilótának, hogy bocsásson ide több meleg levegőt. A mongoloid arcú titkár kihátrált a szomszédos fülkébe, amely alkalmi irodának volt berendezve, és hozzálátott az utasítások végrehajtásához. A vízszintesen és függőlegesen beépített műszerfalakon manipulálva küldte mondanivalóját a légtér különféle irányaiba. Mindent majdnem úgy hajtott végre, ahogyan a báró előírta; annyiban tért el a kapott feladattól, hogy úrnak indított egy mondatot, amit a báró nem mondott s amit nem is értett volna, bár ez a titkár által fogalmazott rejtélyes mondat a legközvetlenebbül érintette egyéni sorsát. A mondat így hangzott: „Ugyanannak ugyanúgy történő ismétlése a céltól eltérő eredményt szül, ezért óvakodjunk tőle.” 8. Elrepültek Írország felett. A báró a jobboldali ablakhoz húzódott, elővette távcsövét, s bár már százszor látta — gyermeki áhítattal bámulta az alant bodrozódó-borzongó, hártyaszerű tengerfelszínt, rajta az apró vattacsomókhoz hasonló jéghegyekkel, amelyek a kirajzolódó izlandi part közelében úgy összesűrűsödtek, mint a gyermekkorában látott libák ezrei a birtokukon létesített mesterséges tóban. „A tenger is fázik, mint én — húzta följebb térdén a takarót. — És majdnem olyan öreg, mint én...” Apja emléke idéződön benne, amikor beültek a hintóba, hogy kastélyukból a városba gördüljenek, s ő arról áradozott, hogy pilóta szeretne lenni. Apja ezt két okból is ostobaságnak minősítette. Egyrészt előbb-utóbb lezuhanna, másrészt nem láthatná közelről a legnagyobb csodát, a természetet s még egy birkapásztornál is kevesebbet élvezne belőle.” Nem, nem volt igaza az öregúrnak... Bizonyos, hogy mást látni innen, a magasból, de ez is a természet része. Ha apám élne, ő is biztosan sokat repülne. Kényszerítené az életütem felgyorsultsága. Nekem is gyorsan kell cselekednem, ha el akarom végezni kötelességeimet...” Visszatámasztotta fejét az ülésre s ölébe hullajtottá a távcsövet. „Igen — folytatta magában a gondolatsort. — A kötelesség... Mindig el voltam vele látva, mert mindig szerettem dolgozni és mindig voltak céljaim. Ha már nincs ambíciód, az a halál kezdete. Semmi sem veszélyesebb, mint a pihenésre vágyni. És a munkával töltött évek súlyát soha nem éreztem. Mindig jobban pihentetett a munka, mint a munkát- lanság. Talán apámtól örököltem a szorgalmat. Talán attól a több száz éves ősömtől, akinek összes vagyona egy dugóhúzó volt és azzal kereste a kenyerét, hogy járta a magyar vásárokat és kihúzgálta a borosüvegekből a dugókat. . . így épült szinte a semmiből az a világ, amelynek most a tetején repülök. Öreg vagyok és mégis fiatal. Másokon látom, hogy a haszontalanul töltött évek mennyire öregítik az embert, míg az örök szorgalom 41
