Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Tornai József: Nyílhegyek, Az indián teknősbéka éneke, Gyémántos halál (versek)

s a folyót, a sással, szomorúfűzekkel szoknyás élet-kígyót,

ahogy kibújik a szerelem éjszakájából s a fény sugárhálóján átcikkanva viszik a halak, a halak, mert a teknőc-páncél alatt ott verdes,

rugdos, hánykolódik a vörösen-ragyogó nap-szív,

szépségére csont-ház borul, várja a szabadulást a kő-igából, várja a kettős szökést a Nagy Szellem elől,

hej, a Mennydörgés Torka ránk kiált, húsunkban a sós vér magasra szökik:

rémület és öröm! rémület és öröm!

Nincs már körülöttünk a teknőcpáncél-kerítés, teknőcpáncél-karám, teknőcpáncél-szégyen csak a Szépség és Tisztaság maga,

az Egyesülés és a Mámor-himnusz maga,

az Állattestvér és az Embertestvér örömtánca maga, minél mélyebbre ásom bele testem,

annál jobban látom rézből-kalapált arcát, minél erősebben merülök páncélja alá, annál tisztábban teknőc-lábát,

teknőc-csőrét, teknőc-alakját,

minél gyorsabban visz húsába a felejtés, annál elevenebben

képzelet-ölét, képzelet-mellét, képzelet-ujjait:

Ő a nehézkes teknőc-asszony, ki elment az ismeretlen földekre, de most visszajött állati és asszonyi rebbenésekkel a szívében, állati és asszonyi forrásokkal az ölében:

csupa harmat-íz a csont-árnyék alatt,

csupa tavirózsa-illat a tengeri

homok szagában:

vérem zeng, szerelmem nedvei az agyamba tolulnak, muzsikálnak, táncoltatnak,

idegen testet szorítok magamhoz: nincs nála testvéribb öböl,

hegyet ringatok lassan-lassan: nincs nála könnyebb ajándék,

én vagyok a férfi az asszonyával, az eszeveszett vérű nővel az eszeveszett hím;

meddig, kérdezem a Nagy Szellemet, meddig maradunk így egymás vérébe és húsába csukva,

egymás lélegzetébe burkolva, egymás verejtékébe olvasztva?

27