Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Csorba Piroska: Kísérletek a humanizmusra
3. Az értelmi, testi fogyatékosok mindenáron való életbentartása is kegyetlenség — írja Kunszabó. Az orvostudomány fejlődése új problémákat is hozott, amelyekre előre nem gondolhattunk. A természetes kiválasztódás „ellen” dolgozik a sok orvos, aki megmenti a koraszülötteket, azokat is, akiket az anyai méh kivetne magából. Mégsem tudok igent mondani a halálra ebben az esetben sem! S nem Toulouse-Lautreckel érvelek . . . bár ő is érv! Az ember nyomorúságát és veszteségeit is fordíthatja értékre, haszonra, nyerhet általa, belőle többleterőt, energiát, emberi értékeket. A szépen fejlett, hibátlan testű „emberpéldányoknak” nincs joguk efféle szelekcióra, éppen mert emberek! Fájhat-e elviselhetetlenül az, amiben sosem volt részünk? Nem abban gondolkodunk, tervezünk-e, ami a rendelkezésünkre áll? Örömeink, bánataink, életünk teljessége magunkból ered, s önmagunk teljes egész vagyunk, lehetünk csonka testtel is. Pilinszky egy helyütt arról ír, hogy a gyermekek és az értelmi fogyatékosak az igazán boldogok, az igazi rácsodálkozói és csodálói az életnek. Én nem tudok repülni, mint a madarak, nem élhetek meg a víz alatt, mint a halak ... Sohasem lesz gondtalan életem, nem járhatom be a világot, s még sorolhatnám a nemeket. Nem a korlátáinkban, a lehetőségeinkben gondolkodunk. A lélegeztető készüléken élő fiatalember a szája közé fogja a ceruzát, úgy rajzol. Egyikünknek szűkebb, másikunknak tágabb tér adatott — életünk értéke azonban az „én” felől nézve egyenlő. Félelmes racionalizálás lenne halálra Ítélni azokat, akiket a tudomány fejlődése ma „életre ítél”. S mi legyen azokkal, akik testileg épek, „csak” az erkölcsi érzékük fogyatékos, akik embertársaik iránt tompák és érzéketlenek? Ők életre-valók? Igaz: fogyatékosságuk, nyo- morultságuk nem látható, de nem okoznak-e több kárt, mint az előzőek együttvéve? Valamennyien potenciális áldozataik vagyunk — s enyhítő körülményeket már csak a tettes mellett sorakoztatnak föl a bíróságon. Akit megerőszakoltak, meggyilkoltak, megcsonkítottak, megkínoztak, az nem érvelhetett semmivel! S mi legyen azokkal, akik „csak” a társadalmi együttélésre képtelenek? Hogy nem tehetnek róla? És a fogyatékosok? A gyógyíthatatlan betegek? Az elaggottak? Ők vétkesek az állapotukban? Tudom, érzem (mint pedagógus tapasztalom) mekkora veszélyt jelent egy olyan jövő, amelyben a csökkent szellemi képességű emberek száma növekszik ... Védekezés? A természetes védekezési mód az lenne, ha mi, a „szaporítandók” fajtájából egyre több gyermeket szülnénk . . . De amikor az ember gyermeket vállal, elsősorban nem a társadalomra gondol. Gondolatának társadalmi vonatkozása legföljebb annyi, föl tudja-e nevelni őket felelősséggel (s ez jóval nagyobb teher ma, mint évtizedekkel ezelőtt)... S éppen a felelősség állítja meg egy, vagy két gyermeknél, pedig szíve szerint esetleg többet szült volna. Akikben nincs ekkora felelősség, azok nem mérlegelnek, szülnek ... Ők igen, mi nem — az arányok nem a javunkra alakulnak. Az „anyaméhbe tolt Taigetosz” nemcsak költői, hanem drámai erejű kép. Egyetértek Kunszabó véleményével, nem vagyunk ebben különbek, mint a spártaiak, sőt... nem tudjuk, kit nem engedünk megszületni. Ha már Taigetosz, valóban ésszerűbb a „kinti”. Humánus az, ha se „kinti”, se „benti”. A felnőtt ember valóban dönthet, joga van dönteni, hány gyermeket akar — és a meg nem születhetőnek, az „elkapartnak” nincs joga az élethez? A társadalom, amely jogot ad ehhez a fogyatékosnak, a gyógyíthatatlan betegnek, a majdnem életképtelennek — önmagával keveredik ellentmondásba, amikor elveszi a magzat megszületési jogát. Ki döntheti el, hogy a háromhónapos magzat még nem ember, a négyhónapos már igen? A megfogant élet már élet, én így vélem. Persze ha a társadalom erkölcse szigorúbb lenne, nem biztos, hogy kövemé azt minden esetben az egyéné is. Kunszabó Ferenc még tovább megy, s logikusan jut arra a gondolatra, hogy a fogamzás- gátló tabletták is „abortuszok”, csakhogy még korábbra tolódtak, a fogamzást megelőző „Taigetoszok” ... De ha a védekezésnek ez a fajtája kifogásolható, akkor a gyermekáldás ellen való védekezés ősi formája, a coitus interruptus is! Akkor mi marad e következetesen végigvitt gondolat után? Szüljünk átlagosan évente egy gyermeket szülőképes korunk 37
