Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Takács Imre: A fáradt rembrandti sapka alatt
Elvitték hozzá ugyanis Szilágyi Domokos minden könyvét. Több éjszakát töltött el az olvasásukkal, a másik rádióadó hangfelvételeivel. Tulajdonképpen visszajátszott. És: volt mit megtudnia. Volt mit visszahallgatnia. Volt mit lelkiismeretfurdalással is értenie. (Ez nem Nagy László bántása, említettem volt, hogy az ő rangján igazán megvolt a maga dolga. Nem volt ideje arra, hogy első látásra támadt idegenkedése felől bizonyságot szerezzen, vagy akár föloldhassa azt, mert bizony föloldotta volna, ha negyvennyolc óra lett volna minden napja.) Egy megtalált költőt temetni indult Nagy László Kolozsvárra. Elindult a kis Vitéz. Elindult, mint egy fiú, elindult mint egy öregasszony. Nem a maga műve önzését hagyta ott néhány napra, hanem a „mindent elmondtam”-ot, elindult a „mit tehetünk még?”-ért, elindult a „mindent vállalni kell’’-ért, ránkszakadt ország-gondokért indult el. A megtalált költőt temetni indult el. * * * A búcsúztató beszéd közismert. Az Élet és Irodalom méltatlan tördelése miatt írt „Könyörgés bocsánatért” is közismert. „Nem bugylibicskát temetni utaztam több száz kilométert!” Már kevésbé közismert, hogy lett ennek a temetésnek egy hamar megnyilvánuló és egy később megnyilvánuló kísérőjelensége. Az első Az erdéli asszony keze, ami vers valami női manipuláció miatt elszenvedett sérelemnek a hazajátszása kell legyen. (Ballasi helyett is tajtékozva). Ez csak egy kis ostoba csőbehúzásnak a leírása. A másik esemény döntőbb. Lássuk! * * * Kobakot, akit — mint Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös fiúgyermekét Hervay Gizella nevezett el így a gyermekmesés könyvében — '77 áprilisában átsegítették volna Budapestre, hogy itt érettségizhessen, és ebben az átsegítési ügyletben Nagy Lászlónak is nagy szerepe volt bizonyára. Csakhogy március negyedikén hajnalban volt a földrengés Bukarestben. Kobak azon a hajnalon meghalt. Meghalt az apja után, meghalt a már Magyarországon élő anyja bánatára, meghalt a mi nagy közös bánatunkra, szomorúságunkra. A panel-lapok szétpaszírozták — de itt ne képzelődjünk! Elegendő, ha tudunk ebben a szörnyűségben valami homályosat, a képzelet látni tudására itt nincs szükség. Aznap-e, vagy néhány napra rá, bizonyára csak néhány napra az esemény után, bejön hozzám ismét Nagy László. — Egész éjjel bőgtem. Ó, az a gyönyörű szőke angyal! Bizonyára az történt, hogy amíg Nagy László a sír egyik felén mondta a búcsúztatóját, a sír másik felén állt a szőke fiú, és még egyszer bizonyára megkérdezte valakitől Nagy László, hogy ő kicsoda. És harmadszor bizonyára megmondták neki, hogy a Kobak. Szilágyi Domokos és Hervay Gizella fia, Kobak. — O, az a gyönyörű szőke angyal! — Egész éjjel bőgtem. Ó, az a gyönyörű szőke angyal! Amikor hat évre rá, mikoris Csoóri Sándor az írószövetség kritikai szakosztályának a vendége volt, aztán leültünk a Royal emeleti presszójába, azért is, hogy Görömbei András vonatját kivárjuk ott, elmondtam Nagy Lászlónak ezt a megnyilatkozását a társaságban. — És tudod, hogy öt nyelven beszélt az a gyerek? — szegezte nekem a kérdést Csoóri Sándor. — Honnan tudhattam volna! ...? Jóllehet, üldöztetési mániám van, és az olyan kérdést is nekem szegezettnek vélem, ami csak föltett kérdés. Ami csak szónoki kérdés. Ez van! — sajnos. — Honnan tudhattam volna! — mondtam. (’88 febr. 23.) 18
