Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Pelle János: A nép, tűzön-vizen át (Magyar Bálint: Dunaapáti I-III.)

hát éppen akkor fogyatkoztak meg, amikor a legnagyobb volt a szükség, mert segélyezni kellett a hazatérő hadifoglyokat, segítséget kellett nyújtani a háborús károk helyreállításához stb.

A községet nem, de a járást már érintették a ki- és betelepítések: a szomszédos sváb faluból elszállították a németeket, s a helyükre felvidéki magyarok kerültek. E felülről elrendelt akciók során egyes lumpen elemeknek már lehetőségük volt a munka nélküli haszonszerzésre, mint ahogy jórészt ugyanez a törekvés motiválta annak a kisebbségnek a helyezkedését is, amely belépett az MKP-ba; a párttagság révén jobb földhöz, cukor jegyekhez stb. lehetett jutni. Ugyanekkor a falu véleményét meghatározó módos parasztok ekkoriban sem, vagy csak passzívan politizáltak: a helyi református lelkész, illetve a presbitérium igyekezett megőrizni a hívők tartását, erkölcsi függetlenségét.

A koalíciós idők politikai eseményei csak távoli hullámverésként jutottak el a községbe. Az elöljárósági iratokban megtaláljuk az 1946-os Duna—Tisza közi antiszemita kilengések nyomait (lásd: kunmadarasi program), majd az 1947-es választási eredményeket igazoló jelentést. (1947-ben, látszólag megmagyarázhatatlanul, a Pfeiffer-párt ugrott az élre a járásban — 65,6% —, ugyanekkor viszont az MKP 9,6%-ra zuhant vissza.)

De az országos történelem eseményeinél jobban foglalkoztatta a parasztokat az iskolák államosítása, a hitoktatás körüli huzavona és a különböző helyi társadalmi szervezetek (gazdakör, iparoskor, 48-as kör, katolikus kör, önkéntes tűzoltó-egyesület stb.) feloszlatása. 1948 augusztusában ugyanis a Belügyminisztérium egy 1922-es és egy 1937-es (!) rendelet alapján feloszlatta a helyi egyesületeket és köröket, melyeknek a működését az alispán már előzőleg lehetetlenné tette. A végzés indoka: „az egyesület működését engedély nélkül szüneteltette”. 1948 végére tehát nemcsak a község mint gazdálkodó szervezet anyagi alapjai rendültek meg, és a viszonylag autonóm helyi közigazgatás került szoros központi ellenőrzés alá, de az önkéntes társulásokat, kulturális és vallási egyesületeket is felszámolták. Nyitva állt az út az „erős kéz” politikája előtt.

A Rákosi-korszak katasztrofális mezőgazdasági politikájáról már más forrásokból is tudomást szerezhettünk. Az viszont kevésbé ismert, hogy az 1945-ben juttatott földekért jelentékeny ösz- szegű járadékot kellett fizetni a parasztoknak, nemegyszer még azután is, hogy a beszolgáltatásoktól és adóktól sanyargatott parasztok ezt a földet felajánlották az államnak. Ráadásul a juttatott földek révén, amit gazdáik legföljebb három-négy évig művelhettek, könnyen kuláknak lehetett minősíteni még a szegényparasztokat is. így az idő paradox módon azokat igazolta, akik

1945 tavaszán vonakodtak elfogadni a felkínált birtokrészeket.

1949 és 1956 között a magyar vidékre ránehezedett a „gazdaságon kívüli kényszer”, minden önkényével és ésszerűtlenségével együtt. Hasonló korszakot a magyar parasztság még soha nem élt át, hiszen például az 1940-es évek Jurcsek- féle beszolgáltatási rendszere kétségtelenül enyhébb volt az 1949-ben bevezetett intézkedéseknél. Ugyanakkor a „padlások lesöprése” nemcsak a beszolgáltatási és adózási terv teljesítését szolgálta, hanem a „falusi osztályharc” szolgálatában állt, a „kuláktalanítással” együtt. A helyi tanács beszolgáltatási és adócsoportja szinte tetszése szerint vethetett ki adót, illetve róhatott ki újabb beszolgáltatást a gazdákra. A cél legalább annyira a kulákok tönkretétele volt, mint a beadás fokozása. (Az egész Rákosi-féle mezőgazdasági politika irracionalitását mi sem mutatja jobban, hogy a kényszer következtében az államnak felajánlott földek jó része műveletlen parlag maradt.)

Az éjszakai kulákelszámoltatások (!) rendszerét csak egy lépés választotta el a jómódú gazdáknak az 1930-as évek szovjet példáját követő kitelepítéséig. Miközben tehát Budapestről és más nagyvárosokból 1951 nyarától kezdődően a régi uralkodó osztály tagjait kijelölt falvakba telepítették, ugyanerre a sorsra jutottak a legszorgalmasabb, illetve szakértelemmel rendelkező módos parasztok is. (Dunaapáti e tekintetben az átlagosnál jobb helyzetben volt: nem volt „kiemelt terület”, s nem esett közel a határhoz, így a kitelepített családok száma nem haladta meg a tucatot.)

A régi uralkodó osztályok tagjainak kitelepítéséről, ha szórványosan is, de már megjelentek publikációk, illetve az érintettek visszaemlékezései. Az viszont kevésbé ismert, hogy a kuláklistá- ra felvett személyek közül — Dunaapátin 1500 család közül 280 (!) minősült kuláknak — hány gazdának, illetve családjának lett ugyanez a sorsa. Létszámunkat tekintve mindenképpen túlnyomó többséget alkottak a kitelepitett, illetve kényszermunkára küldött kulákok, ráadásul e kategória jóval önkényesebben volt alkalmazható, mint a nagyvárosi kitelepítettek esetében. (Bár Budapesten is tág tere nyílt az ÁVH lakásszerző manipulációinak. Viszont, ha már a kitelepített régi urak és kulákok sorsát hasonlítjuk össze, ide kívánkozik egy megjegyzés: 1953 őszétől, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején a kulákok visszatérhettek falvaikba, s a helyi közösségek spontán támogatásával legalább az ingatlanaikat sikerült visszaszerezni a betelepedettektől, ahogy ez Dunaapátin is történt, de Budapesten, ahova a kitelepítettek csak 1955 (!) után térhettek visz- sza, már semmi esélyük sem volt rá, hogy visszakapják a lakásaikat.)

91