Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Balázs Géza: Dömötör Tekla utolsó könyve (Táltosok Pest-Budán és környékén)
tette meg alakját, „férjgyilkos dajkának” nevezte őt. Biztosan kevesen tudják, nekem is maga a szerző mesélte, hogy a második világháború után írt néhány krimit. De ezek a kiadói átszervezések során eltűntek, másodpéldány sem maradt belőlük. Sem krimiírónak, sem pedig költőnek nem tartjuk Dömötör Teklát. Ez utóbbinak például Szerb Antal ítélete folytán, aki kíméletlen bírálatot mondott korai „zsengéiről”. Dömötör Tekla ifjúsága a harmincas évekre, a magyar értelmiség nagy próbatételének korszakára esett. Először a cserkészmozgalomban, majd az Erő című folyóirat körében tájékozódik, később Szerb Antallal és Kerényi Károllyal való megismerkedése dönti el sorsát. A Stemma-körben és Kerényi kirándulásain szerveződött az a humanista közösség, amely a harmincas évek szellemi életének legkiválóbbjait fogta össze. E körben ismerkedett meg későbbi férjével, Dobrovits Aladárral, s rajta keresztül régészekkel, történészekkel, művészet- történészekkel. Itt barátkozott össze a tragikusan fiatalon elhunyt Honti Jánossal, az européer műveltségű folkloristával, akiről később könyvet is írt, és munkásságát sok helyen méltatta. A „Nyugat gyermekei”, a harmadik nemzedék körében nevelődő, eszmélő egyetemista számára lélekemelő lehetett ez az indíttatás. A kései visz- szaemlékező azonban reálisan ítél: „Tulajdonképpen meghatóan naiv próbálkozás volt, amikor Kerényi egy ilyen katasztrofális politikai helyzetben próbálta az antikvitás felé való fordulással a magyar szellemi életet s talán a magyar sorsot megváltoztatni.” Dömötör Teklát a körülmények tettekre predesztinálták: a második világháború alatt lakásán menekülteket bújtatott, lőszereket, iratokat szállított, holott kisgyermek várta otthon. Dömötör Tekla germanisztikai doktori értekezése 1936-ban jelent meg A passiójáték címmel. Ezután közel 15 évre megszakadt tudományos pályája. Közben sokat fordított, lexikoncikkeket írt. 1953-ban tért vissza a tudományos pályára, amikor Ortutay Gyula és Dégh Linda meghívta az ELTE Folklore Tanszékére. Első feladata a munkásszínjátszás kutatása volt. 1963- ban jelent meg a Naptári ünnepek — népi színjátszás című monográfiája, s ettől az évtől gyakorlatilag ő irányította a tanszéket (1968-tól tanszék- vezetőnek kinevezve). És egymást követték a sikeres könyvek: Magyar népszokások (1972), A népszokások költészete (1974), A magyar nép hiedelemvilága (1981). Az indíttatásban már benne rejtezett a későbbi kiteljesedés. Tanítványainak sokszor elmondta: „aki tudósnak való, egész életen át a szakdolgozatát írja tovább, ez döntő választás a tudományos pályán”. Önéletrajzi könyve második fejezetében megejtő szeretettel ír mindazokról az országos vagy helyi hírességekről, akikkel tudományos pályája során megismerkedett. Ilyen ember volt a parádi Asztalos Johák faragómester, aki kettős életet kényszerült élni. Akarata ellenére faragott palóc menyecskéket, tányérokat, Vidróczkyt, miegymást, hogy meg tudjon élni, s igazi, „leikéből gyökerező” szobrait megalkothassa. Fölvillan a lapokon a vistai költőasszony, a szalántai füvesember, Dallos Ferenc, a lappok leghíresebb művésze, Lisa Johansson. ír a Dráva-menti varázslókról, a halottlátókról s a modem, amerikai „boszorkányokról”, pontosabban „pszeudo-tudo- mányosokról”, szektateremtőkről . . . S a könyv végén egy fejezetben néprajzkutató barátairól szól (A népművészet szerelmesei). Első helyen Ortutay Gyulát említi, akitől az „embercentrikus” néprajzi kutatást tanulta. Ennek az egyéniségkutató módszernek az okán híresült el nemzetközileg a budapesti folklór iskola, amelyhez Dömötör Tekla is tartozott, csatlakozott. Önéletrajzi kötetében hosszasan emlékezik Kardos Tiborra, akivel a Régi Magyar Drámai Emlékek (1960) című kötetet szerkesztették. Kardos Tibor a Bölcsészkar tanácstermében szívroham következtében halt meg — Dömötör Tekla karjai között. Akik ismerték Dömötör Teklát, tudják, hogy „információs központ”, „anekdotatár” volt. Tulajdonképpen nagyon sajnálhatjuk, hogy sok szeretett kollégájáról csak nagyon röviden, vázlatosan írt (talán azért, mert gyorsan kellett befejezni a kötetet). Az utolsó fejezetben alig kapott néhány sort Vujicsics Tihamér, Diószegi Vilmos, Tálasi István, Manga János, Bálint Sándor, Tárkány-Szűcs Ernő, vagy a tragikusan korán meghalt erdélyi tanítvány, Salamon Anikó. Élő barátairól, ismerőseiről, családtagjairól tudatosan nem írt. Akik viszont szerepelnek, nem szobrok, hanem hús-vér emberek. Ortutay Gyula, a Főnök különösen „emberi”: toporzékol, káromkodik, mert nem várja meg a nyíregyházi vonat, holott fölkiabálta a mozdonyvezetőnek a nevét. Ám egy kislánycsapattal rögtön beszédbe elegyedik, s rosszkedve azonnal elpárolog. Leírja egy vadászélményét is Ortutayval kapcsolatban, akinek csak egy „öngyilkos” fogolyt sikerült puskavégre kapnia. Manga János az ötvenes években motorbiciklin vitte Dömötör Teklát (és egy görögdinnyét) néprajzi gyűjtésre. Egyik este elromlott a motor, Manga pedig letette utasát egy ismeretlen faluban, s gyorsan hazahajtott. . . Dömötör Tekla életében is gyakran emlegette föl életének groteszk, humoros eseményeit. Nemcsak férje, Dobrovits Aladár volt legendás tréfacsináló, hanem ő maga is. Ezek a történetek vannak csokorba kötve önéletrajzi regényében. (Szépirodalmi, 1987) Balázs Géza 89
