Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Merk Zsuzsanna: Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól
elemzése — önmagából kiindulva — a korerkölcsre vonatkozik novelláiban is, s vélhetően innen lép majd tovább az ethosz felé. Az ethosz létezése számára evidencia, s ez önmagában is bizonyíték arra: Spiró mégiscsak hisz a konstrukciók működőképességében. Az ethosz maga is konstrukció olyan értelemben, ahogyan utolsó novellájának tulajdonképpeni hőse, az „egyetlen folyamatos létező”, a kultúrafenntartó erő, az allegorikusán megszemélyesített Igény is az — akit ez esetben Olvasónak nevez. Az Olvasó kortól független, a halandó egyesekből elvonatkoztatott absztrakció (ami erkölcsi felépítmény hozzáadásával egykettőre konstrukcióvá is válhat), idea a szó platóni értelmében, amit „egyaránt pontatlanul, reménytelenül, kétségbeesetten közelítve hol lélekvándorlásnak, hol géneknek neveznek a szakszavak bűvöletébe menekülő mindenkori élők.” Ez az Olvasó egykor ott állt az alexandriai könyvtár égésénél, és nem sejtette, hogy éppen ő az, akiben a könyvtár megmarad. Ó az az előhívó, megsegítő, gondjaiba fogadó szellem, aki „az örökre elveszett műveket ihlette és ... az ugyanolyan, később megírandó, és még később örökre elvesző műveket is ihleti majd.” Ez a Szellem, ez az Igény Spiró műveinek kötőanyaga. Már csak a konstrukciót kell megtalálnia, amely igényének, hitének megfelel. Radics Péter Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól „Лиг a valóság elpereg és megmarad a látszat (József Attila) József Attila utolsó alkotói korszakának versei méltatlanul mellőzöttek voltak hosszú ideig. Ezek a művek valahogy nem fértek el a munkásságáról kialakított sablonok kereteiben, nem illettek bele a megmerevített életműbe. Az elmúlt évtizedben jelentős áttörést figyelhettünk meg, érzékeny és árnyalt értelmezéseknek köszönhetően az önmagával vívódó költő lételemző versei egyre inkább az életmű részeivé válhattak. József Attila életének utolsó évében születtek meg azok a szerelmes versek, melyek bár őrzik az előzők sok jellemző jegyét, mégis új hangot, a biztonság és nyugalom pillanatnyi képeit is felvillantják. Ezekhez az alkotásokhoz mégis mendemonda, vádaskodás, valamiféle szenzációéhes, pletykaízű kíváncsiság tapadt. Flóra akkor jelent meg József Attila életében, amikor a költészetét meghatározó tragikus megrázkódtatásokat már átélte, eszmékben és szerelmekben csalódott beteg ember. A remélt „hű szerelem”, de legfőképpen a biztonságot nyújtó család vágya a már húszévesen felsorolt hiányok közül ekkorra a legnagyobb hangsúlyt kapta. Az apa, az anya, a haza, az Isten nélküli élet olyan űr, melynek betöltését egyre inkább egyetlen személytől, egyetlen érzéstől várta. Mindezeket a vágyakat és reményeket Flórában vélte és akarta megtalálni. Gyermekként közeledett az őt „új világra” hozó nőhöz, és az Újvilágot kereső apa alakja is hozzá kapcsolódva jelent meg (Flóra I., Csak most. ..). A társadalom üres leikeivel és telkeivel szemben (Elégia) saját lelkének a szerelem által beépített teljessége biztatták egy boldogabb jövővel (Megméressél!). Ezekben a szerelmes versekben korábbi politikai költészetének kulcsszavai is helyet kaptak. Flóra úgy kell a költőnek, mint „parasztnak a föld”, mint a „dolgos tömegnek . . . munka, szabadság, kenyér s jószavak”, mint „munkásoknak emberi öntudat” (Már kétmilliárd). Flórában elsősorban nem a nőt, hanem a családi békét megteremteni képes feleséget látta. A család fontossága, az embert összetartó, összefogó szerepe a jövő József Attila-i Rendjének is kereteit adják. (Levegőt!, Május, Ars poetica). Flóra egyre inkább minden hiányt betölt, már nem is földi asszony, a szentek tisztasága és hatalma fonja körül alakját. „Ő a mezőn a harmatosság, kétes létben a bizonyosság, lábai kígyóim tapossák, gondjaim mosolyi mossák.” (Megméressél!) Eszménnyé vált, s így nem válhatott valósággá. S nem Flóra miatt. Nem azért, mert nem viselkedett elég „egyértelműen”. A múltját kutató, bűnét kereső létösszegző versei mindezt jól bizonyítják. A pillanatnyi boldogság önfeledtsége mellett mindig ott volt a kétség és a bizonytalanság. Ezek a művek beszédesebbek, többet mutatnak az életben reménytelenül fogódzókat kereső s ezek hiányát tragikusan felismerő költőből, mint az utolsó hónapok apró történései. Illyés Gyuláné immár mindenki számára hozzáférhetővé vált könyve sok új mozzanattal gazdagította a József Attila életének utolsó hónapjairól eddig tudottakat. Mégsem a versek jobb megértéséhez járultak hozzá elsősorban, hanem újra felelevenítették a személyes felelősséget boncolgató értelmetlen vitát. S bár a vádak Flóra asz- szonynak címzettek, valójában nem neki szólnak, a „fő vádlott” Illyés Gyula, hiszen — úgymond ő vette el az utolsó menedéket a szerencsétlen sorsú József Attilától. S Flóra asszony védekezésre kényszerült maga és férje nevében is. Az őket ért támadások egy sajátos szemlélet- mód termékei. A magyar irodalom nagyjainak 83
