Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Bretter Zoltán: Az elcsípett idő (Damó István Villon-illusztrációi)
rövid az az idő, amíg a homok egyik tartályból a másikba átcsorog, de a tartályok szüntelen átforgatásának lehetősége már az emberiség rendíthetetlen végzetének képzetét kelti.) Nem jelentéktelen és nem jelentés nélküli az a tény, hogy Villon költészete már a „természetes”-nek ezt л fogalmát használja. Villon korában a „természetes” ilyenszerű felfogása irányában már elmozdult a mentalitás. Például a halál tekintetében Philippe Ariés idézi M. Pacault-t, aki szerint az ezredik év és a 13. század között „nagyon fontos történelmi mutáció ment végbe”, majd így foglalja azt össze: „A saját halála tükrében minden ember újra felfedezhette individualitásának titkát. És ez az összefüggés, amelyet a görög-római ókor, nevezetesen az epikureizmus pillantott meg, s amely később elveszett, azóta állandóan hat nyugati civilizációnkra. A tradicionális társadalmak embere, a korai középkoré, de minden népi és orális kultúráé is, különösebb fájdalom nélkül megadta magát annak a gondolatnak, hogy mindnyájan halandók vagyunk. A középkor közepe óta nyugaton a gazdag, a hatalommal bíró vagy a művelt ember magára ismer a halálában: felfedezte az én halálát.” Az örökkévaló méhében megszülető időbeliség, és ezzel együtt az individuális halál pregnáns tudata szervezi Villon költészetét, s mindennek kifejezője a természetes emberi gesztus. Damó jól érzett rá Villon művére, és ehhez csak újabb adalék, hogy litográfiáin a háttér fekete, a halál drapériája előtt zajlik az emberi élet, és egyébként is végigborzong itt-ott a sötétség, s a melankólia, ami még életteljesebbé teszi a vonásokat, arcokat. A halállal kapcsolatos mentalitás jelzi, hogy a 11. és 13. század között szakad ki az emberi idő az örökkévalóság evilági és túlvilági kontinuumából, s keletkezik ettől kezdődően az ember számára a „természetes”. Az ember természetes gesztusának eleinte még bátortalan és szégyenlős suttogása már az ember új létbeni státusáról beszél, s ezt hangolják erősebbre Villon versei — és Damó grafikái. Ha pedig ránézünk néhány gótikus képre, akkor rögtön szembeötlik, milyen mély forradalom is ez! Az Alkotásban, a Műben, mint az öröklétnek csak véletlenül itt időző előőrsének felépítésében megjelenik az abszolút múlandó — a veszendő gesztus. Azzal pedig, hogy Damó ezt kiemeli Villon költeményeiből és ezekkel illusztrál, némiképp restaurálja saját korának kezdetét. Csakhogy a végpontban állva a kezdetet imitálni nyugtalanító játék, hiszen ez az érvényesnek a zárójelbe tétele úgy, hogy a „még nem érvényes” birtokolja amannak a helyét. „Ősibb önmagunkat” fedezhetjük fel, in statu nascendi, valami olyasmit, ami csakis ebben az állapotában van, azonképp, hogy már nincs is. Ajánlás Villon nem tűr meg semmilyen hívságos, hiú vagy ájtatoskodó életviteli-elvet, önmagának túlságosan is tetsző gondolatot. Kínosabb, amikor az embert néhány elmúlt évszázad távolából röhögik ki. 74
