Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Tarján Tamás: Képszínházi Bánk

Ezért szeretne a néző maga közbeavatkozni, ha Bánk — nem hihetünk mást — látja a feleségének, illetve a királynénak szánt főzetek átadását, és mégsem mozdul. Erről a pontról hiányzott az olyasfajta, jelenetet, darabot átkaroló elgondolás, amilyen például a téli, farsangi időpont kimunkálása volt.

A szakaszok ritmusának kialakításában, szerkesztésrendjében sok olyan ötlet dolgozott, amelyek — szimultán játékot követelve — tovább élhetnek a színpadon. Bánk például nem betoppant az összeesküvőkhöz: érkezése lépésről lépésre történt, a békétlenek acsargásá- ban be-bevágva jöttének képét. Ezzel Bánk ráhangolódik a rebellis eseményre. A nagyúr ármánytól tüzelt megcsalatása, Melinda asszonyi veszte is ezzel a közbevetéses technikával (s egyébként fuvallatos szomorúsággal) jelent meg. A képváltogatás, képváltás egyetlen helyen sem tetszett indokolatlannak, akár külső, akár belső, lelki tájat volt hivatott érzékeltetni. Bizonyíték viszont a műfaji törvények pántoló erejére: a legtalálóbb ék-képek is azonnal árulkodtak arról, hogy a filmes hatás kedvéért léptünk ki a drámai erőtérből.

E kritika hangsúlyosan színházcentrikus volta nem teszi lehetővé, hogy a Bánk bánnak mint televíziós filmnek részletes analízisére sort kerítsünk. Pedig figyelmet és elismerést érdemlő például az első felvonásbeli „visszhang-monológ” („Ki, csak ki! hogy kacagja a’ / Viszhang is árva gyengeségedet...”) belső monológgá alakítása: Bánk belső hangot, saját hangját hallva viaskodik önmagával, részeként a Tiborc-jelenetek egyikének. Nagyerejű szimbolikus képekben sem szűkölködik a Ráday Mihály fényképezte — ennek megfelelően praktikus, racionális látvány szerkesztésű — alkotás. A királyt formázó szalmabábu elégetése például olyan pogány farsangi rituálé, amely lángjainak rőt lobogásával a dráma teljes tárgyát megvilágítja, cselekményét és értelmét képbe szorítja.

Hosszabb vizsgálódásban ki kellene térni olyan kérdésekre is, mint Izidora szerepének egy helyütt való parányi módosítása; az Udvornikot (itt udvarnokot) játszó Kiss Jenő az egész darabot visszafelé is értelmező, cinikus-kommentáló, remek föllépése; a Lukács Sándor II. Endréjének vállára tett ötödik felvonás elbizonytalanodása, szinte fölöslegessé válása a királynégyilkosság után.

Ezeknek a problémáknak a fölfejtése, a további — nem lényegtelen — mozaikkövek megcsillantása már nem lehet ennek az írásnak a feladata. De Szőnyi G. Sándor kivételes ambícióval létrehozott televíziós Bánk óúwján sem kérhetjük számon mindazon adósságok törlesztését, melyeket lassan két évszázad magyar színháztörténete halmozott föl. Színházi nézőpontú írásban sem szabad elhallgatni: az irodalomtörténetet — mindenekelőtt Wal- dapfel József, Pándi Pál, Orosz László munkásságával — eddig többet tett e klasszikus nemzeti drámánk teljes birtoklásáért, élvezetes átélhetőségéért, ellentmondásainak föloldásáért, mint az inkább csak részértékeket teremni képes színházművészet. Érheti birálat, érte is Szőnyi G. Sándor alkotását, ám nem felel meg a valóságnak az a fedezet nélkül többször is hangoztatott csepülés, miszerint a rendező a művével, mi pedig a végigüldögélt két és fél órával a „kötelező olvasníány” nemszeretem iskolai penzumát tudtuk, róttuk volna le, s most legalább megint békén hagy minket egy időre ez a gyanús színvonalú dráma. Nem: a tévés Bánk bán a maga ellentmondásos voltában is, sajátos eszközeivel segítséget adott ahhoz, hogy legalább egy dobbanással közelebb juthassunk a darab titokzatos szívéhez.

71