Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Márkus István: Egy élet társadalomrajza 2.-3.
A jelek szerint — erre mutatnak malomvásárlási kísérletei is, politikai szereptörekvései is — a vállalkozói önállóság és a felső körökkel létesített kapcsolat, beavatottság vagy bennfentesség vonzotta. Az a polgárféle lény, akivé lenni vágyott, hazai viszonyok között bizonyára úr, legalább „úrféle” lett volna. Kétkezi ember létére, legalább annyira úr, mint teszem, egy kisvárosi patikus. Olyan férfiú, akit — ha némi küszködés után is — tagjai sorába fogad a helyi Urikaszinó, ahol kártya forog, hasznos kapcsolatok fonódnak, ahol esetleg eldől, ki nyeri el a jövedelmező szállításokat és kiből lesz polgármester. Figyelemre méltó, hogy egyik önállósodási kísérlete — malomvállalkozás lett volna az is — egy bizonyos Vay tiszántúli uradalmához kapcsolódott; ez a Vay (akit hol bárónak, hol grófnak emleget a családi szájhagyomány) maga is szerepet vállalt a dologban, mint tőkéstárs és patrónus. Ez az arisztokrata — ugyancsak a családi emlékezet szerint — nem egyszer asztalához invitálta nagyapát, kártyázott is vele. Ám ugyanennek a nagyúrnak megbízhatatlansága vagy könnyelműsége okozta — állítólag — a vállalkozás hamaros csődjét. Furcsa, de sokatmondó, hogy ez a csalódás, melynek során Hörömpő Elek nagyot bukott, miközben a gróf (vagy báró) lábon maradt, nem tépázta meg a családi emlékezetben a Vayak nimbuszát. S attól sem vette el nagyapám bátorságát, hogy pár évre rá egy másik földbirtokossal társuljon, hasonlóan gyászos kimenetellel. Ez volt a törökkanizsai kaland. Anyám, ki nem túlságosan hízelgő emlékeket őrzött meg apjáról, úgy vélekedett, hogy Hörömpő Elek álomhajhász, hiszékeny, a maga felfűtött képzelgései irányában könnyen befolyásolható, végső soron felelőtlen ember volt. Forrófejű, legalábbis periodikusan; ilyenkor hirtelenharagú, ellentmondást nem tűrő, rabiátus, családon belül is. Ha elragadta élete megemelésének mániája, kész volt órák alatt felszámolni mindent: állást, pozíciót, lakást, és elrendelni a költözést, sebbel-lobbal, bárhonnan, bárhová, Kisújszállásra, Tö- rökkanizsára, Gyöngyösre, végül — s ez volt anyám szemében mindennek a teteje — még Törökországba is, ahová el is utazott volna, családostul, ha hosszú futását le nem állítja a végzetes betegség s a gyors halál. Mit szól a változáshoz, kialakult, megszokott életkeretek felrúgásához, az ismeretlenbe ugrás megismételt, kockázatos kísérletéhez asszonya? Hogyan élik át mindezt iskolás korú gyermekei? Nagyapa ebből, a jelek szerint, nem volt hajlandó gondot csinálni. Talán avval csalta magát, hogy ha végre — hamarosan — meggazdagszik és megurasodik, annak a család is hasznát látja. Anyám máig — nyolc évtizeddel az események után — sem bírja megbocsátani, hogy nagyapa a törökkanizsai, hamar kudarcba fulladt vállalkozás kedvéért félbehagyatta vele a sikeresen végzett budai, polgári iskolát, ahonnan tanítóképzőbe vagy felső kereskedelmibe mehetett volna tovább, s aztán különbözetivel talán le is érettségizhetett volna, hogy egyetemre kerüljön . . . E helyett egy sáros-poros, sivár, isten háta megetti faluban lelte magát 13 évesen, ahol a polgárit magánúton nagynehezen befejezhette ugyan, de a továbbtanulás minden reményét el kellett siratnia. Hamarosan kiderült, hogy a félig-meddig már megvásárolt törökkanizsai gőzmalom felújítva sem birkózik meg a tőkeerősebb konkurenciával, nagyapa ismét elszámította magát. Hiába szakította tehát ki családját a bevált iskolák és a fővárosi remények világából. Megkockáztatom a feltevést, hogy nagyapám sajátságos életvezetésének nem egyedül az alkat, az örökölt idegrendszer a magyarázata, hanem valamelyest a szituáció is, amely ifjúkorában és a házasságát követő években körülfogta. Voltaképp sehová sem tartozott: a korszak egyik, jól körvonalazható osztályának, rétegének sem volt elrendelten beltagja; életútját ennélfogva nem határolta körül, nem segítette, nem is béklyózta meg valamilyen szigorú osztályhelyzet. Szakmai tudása, amiben bizonyára több volt a tapasztalatilag elsajátított készség, mint az elméletileg megalapozott ismeret, ez a sokféleképp alkalmazható, éppen ekkor igen kapós gépész mesterség — hajlékony intelligenciával és jó fellépéssel párosulva — számtalan irányban nyitott pályát, ígért karriert, fel-fellobbantva ambícióit. De mert iskolázatlan, szakmáján kívül műveletlen ember volt, nemigen látta át ismereteinek és illetékességének határait. Téves fogalmai voltak, mik lennének a vállalkozói boldogulás és az úri osztály peremére való feljutás reális feltételei. Előbb a vélt 51
