Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Tóth István: Buborék, Dsida, Görbéd, Tócsa, Hó (versek)

De a víz megtér belém, mint az áram; kifeszül bennem az ég könnyedén, s a tenger fényes vendége enyém.

Kinek arasznyi vizem-pocsolyám van: a Nap arca is hozzám látogat. Vigyázz, ne tedd reá a lábodat.

Hó

Jöttem e dombon lefelé.

Nagy pelyhü, sűrű hó esett. Fénylő, vakító örvénylése megszállt, akár a szédület.

Oly különös, fehér tüzü örökmécsesnek tűnt az ég, mely hol lehúzza, hol felszítja, de ki nem oltja a tüzét.

Az, ami kettőnkben közös, most bennem is felszabadult: egyetlen zizzenésként szállva sodor a jövő és a múlt.

Időtlen kristályrendszerek pelyhe a homlokomra hull: Thoasz évezredes cserjéi zizegnek szakadatlanul.

Nem érzek semmi mást, csak ezt a szédült szállást mindenütt: meotiszi porka havak mind hullnak, és egy leszek velük.

Kékesfehér hullám sodor, mint azt, aki tengerbe fűlt; mintha zökkenés nélkül szállna a földdel az egész tejút.

Ég és föld szakadékain átvisz röptűk, e légihíd.

Ki ezer év múlva hóhullást ér itt meg, szálljon éppen így.