Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Jókai Anna: A gondolat formát teremt

tot” erősíti éppen, milyen formai elemek túlsúlya teszi egyik vagy másik serpenyőbe .. .- hanem tisztelettel megmerítkezem a csodában. Van bennem alázat a másik iránt — de rosszul tűröm, ha „másságom” miatt megaláznak. Az érvényes mű olyan, amilyen. Éppen olyan és nem lehet más, bármily erőszakos vagy megejtő simasággal próbálja befolyásolni az irodalmi tunyaság-maradiság. Minden alkotás belső természete teremti meg önnön formáját: nemcsak alakot, de határt is szabva annak.

Nagy hajtóerő, és az író tragikusabban éli meg — a szabadság kezdetektől fogva belénk plántált vágya. Szabadok akarunk lenni lelkűnkben — szabadok akarunk lenni társadalmi, nemzeti viszonyainkban. Az író küzdelme anyagával a saját belső szabadságáért folytatott küzdelem, de olyan küzdelem, amely elbírhatja, szerencsés esetben el is bírja az őt születésében befogadó és azóta is szüntelenül érlelő nemzet megbízatásait is. A szabadság az esztétikumban van csupán, a tökéletes mű valósíthatja meg — vélik egyesek, és igazuk van. De elkülöníthető-e ez a szabadság a gyakorlattól, a társadalmi valóságtól? — kérdezik mások, s ezt a kérdést is megértem. Bojtár Endre találóan jegyzi meg esszéjében: „A »Szolgálat« elhanyagolása miatti félelem él a kelet-európai íróban.” A nemzeti hagyományok, a kelet-európai nemzetek sajátos helyzete mindig is arra késztette az itt gyökeredző írókat, hogy olyan ügyeket és gondokat is irodalmi ügyekké és gondokká tegyenek, amire egy más atmoszférában élő európai kolléga azt mondhatná: ez nem az irodalom dolga! De igen. Ez is az. Az esztétikai minőség, a formai bravúr nem zárja ki ennek a feladatnak a teljesítését sem. Ott remeg előttem írói-emberi létem célja: hét, meghódítandó karika, a még ködbe burkolt falra szegzett vékony rúdon ... (Most bizony képes beszéddel élek, talán nem olyan nagy bűn mégsem). A karikák átmérője különböző. A legnagyobb karika emlékeztet, hogy a végtelenség fia vagyok — benne a valamivel kisebb: szegény, kötött földlakó is vagyok, ne feledjem. A még kisebb karika jelzi: ebben a korban születtem éppen, majd a következő: s éppen fehér bőrrel. Az ötödik karika: Európa lát vendégül, a hatodik (s ez simul az elevenemre a legszorosabban) nemzeti kötődésem jelenti. Az a hetedik, az a bizonyos mágikus hetedik pedig egy képzelt kör középpontján .. .az vagyok én, az vagyunk az én, minden megváltottságunkkal és kétség- beesett önmegváltási kísérleteinkkel. Célzok — célzunk — van egy íjunk és több íjvesz- szőnk. Barátaim, ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer azt a kicsit, de mégis az egész középpontját, eltaláljuk, fölfűztük egyszersmind az összes karikát. . . Nem lehet elkerülni, így törvényszerű, ha jó helyre célzunk, s nem kacsingatunk közben még a közönségre sem, s nem lessük a cirkuszigazgató kegyeit: a sanyarú bért kifizeti-e ...?

Az arányokban van különbség — de a közvetlen társadalmi környezet finoman, akarva- akaratlanul is beivódik a műbe. S az író, ha látszatra politikába keveredik, nem azért teszi, mert szeret politizálni vagy mert életszükséglete, hanem mert van lelkiismerete, és igazságérzete nem korcsosult el. Kénytelen belekontárkodni, ha egyszer látja, amit lát. De ehhez nem kell, sőt nem is szabad a „napi politikával” foglalkoznia, e téren Stendhallal értek egyet: a napi politika csak kő az irodalom nyakán, s a művet fél év alatt alámeríti biztosan.

A választóvonal nem a nívós másságok között húzódik, hanem a jó és a rossz között. Az erőfeszítést, szinte társszerzőséget kívánó súlyos művek — és a közhelyeket az unalomig csócsáló álrealizmus között, a gondolatokból építkező próza és a komputerügyességű üres bohócirodalom között. A manipulálhatatlan szó és a megvásárolt szó az, ami soha meg nem békülhet egymással.

Nem kell a betanult papagáj-nyelv, nem kell a levegőtlen panel-beszéd. De nem elég a nyelvvel történő játék sem. Engem önmagában nem vonz. Talán nagyon felnőttem. Értem én boldogtalan-óriás József Attilánkat, értem annyit idézett mondását: „Félek attól az embertől, aki nem tud játszani.” De tiszetelettel tovább kell gondolnom: én pedig attól félek, aki eljátszódja az egész, másra kapott időt. A világ elrondított erkölcsi állapotban várja az ítéletet. De még nem törött el. A mocsokfoltoktól javarészt nekünk kell — kellene! — valamelyest megtisztítani, a szívünket, idegrendszerünket, agyunkat spongyaképp elkoptatva rajta. Az otthontalanság érzete világjelenség. De hiába költözünk előle csillogó24