Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Derű a toronyban (Berki Violával beszélget Borzák Tibor)
átnyergelnem kerámikusnak. Akkoriban igen-igen rosszul mentek a dolgaim, valahogy pénzt kellett volna keresnem ... Két kerámiafalat alkottam, a Soproni Óvónőképző Intézetben, illetve a Heim Pál Gyermekkórházban. Nehéz munka volt, nem irigylem a kerámi- kusokat, nagyon megdolgoznak a honoráriumért. Visszatérve a mozaikhoz ... Tanulmányoztam a velencei Szent Márk templom mozaikjairól szóló könyvet, ott láttam, hogyan is kell kirakni apró kockákból a képet. Gondoltam, az a helyes út. Az első mozaikot, a Tárnok utcában földön ülve, csomagolópapírra raktuk ki diákokkal, kezdő művészekkel. Sikerült. Azóta szinte csak nagyméretű képeket bíztak rám. Debrecenbe például 4 x 14 méteres mozaikokat terveztem. — Hogyan készül föl ezekre az óriási munkákra? Mennyi idő röpül el, mig elkészül a mü? — Észbontó, hogy milyen sok energia, idő szükséges hozzá. Először számolni kell, hogy mennyi anyagot használok majd föl. Ilyenkor valóságos iroda lesz a műterem, heteken át osztok-szorzok. Azután összehasonlítom az én színskálámat a gyáréval, majd listát állítok össze róla, hogy melyik színből mennyit kell rendelnem. Gondolja csak el, például egy csizmán belül 15 féle árnyalat létezik .. Egy időben sokat jártam Kecskemétre, a művésztelepre, a kartonokat ott készítettem el. A legszívesebben bukfencet vetettem volna, olyan jól éreztem magam a hírős város körüli tanyákon, ahová gyakran kibicikliztem. Megcsapott a hajdani gyerekkor szele ... Szó volt arról, hogy leköltözöm Kecskemétre. Aztán sok minden közbe jött. Meg hát, éreztem, belegyökereztem a pesti aszfaltba, nehéz lett volna kimozdulnom innen. — Azért a csendért érdemes vidékre menekülni! — Igen, de én nem vágyom annyira a csendre. Most nem érzem szükségét, lehet, hogy majd később hiányozni fog. Szeretek a város közepén, e toronyban lakni, alkotni. Csere útján megkaptam ugyanabban a házban Kondor volt műtermét. Itt igazán lehet dolgozni. Nagy képeket, nagy távlatból. Ez a legjobb, amit csak elképzelhet az ember. — Kanyarodjunk vissza a hatvanas évekhez: sok alkotó művészetének csúcspontjára ért, irodalmi, filmművészeti remekek születtek (például Sánta Ferenc: Húsz óra,Jancsó Miklós: Oldás és kötés). Ezek a teljesítmények a képzőművész számára is inspirálóan hatottak? Nekem úgy tűnik, hogy képei között mindig akadt egy új korszakot nyitó mű, talán éppen a társművészetek hatására? — Lehet, hogy ez másoknak úgy tűnik, de nekem nem. Az ilyesmit nem érzékelem. Az pedig végképp nem az én dolgom, hogy megállapításokkal foglalkozzam. Tulajdonképpen soha nem voltam kapcsolatban más művészeti ág jeleseivel. Szívélyes viszonyban álltam a Kondor köréhez tartozókkal, például Pilinszkyvel, Nagy Lászlóval, de szó sem volt művészeti egymásrahatásról. Nekik is, nekem is egyéni útjaink voltak. Hogy vonható-e párhuzam? Ezt a külső szemlélő lehet, hogy jobban látja. Meg a hatvanas éveket is. Én „csak” részese voltam, az árban úsztam ... — A szereplő tehát nem ítéli meg helyzetét? — Hát..., nem. Mindent saját maga végezzen? Fessen is, és még értékelje is, amit csinál? Nem. Egyre inkább nyomasztóbbá vált a művészeti életünk, kaotikus állapot uralkodik. Szörnyű, hogy eltávoztak közülünk azok, akikre fölnézhettünk. — Hogyan érződik hiányuk a mindennapokban? — Jól esik tudni, hogy léteznek, alkotnak, még akkor is, ha közvetlen kapcsolatba nem kerül velük az ember. Hiányuk nyomasztó. Véleményem szerint a művészet sötét korszakát éli, légüres térben tengődünk. Hogy ez meddig tart, nem lehet tudni... 84
