Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Derű a toronyban (Berki Violával beszélget Borzák Tibor)
szemem. Minden nyáron odaadta a szentendrei kis szobáját, hogy használjam. Ő nem járt ki, mert asztmával küzdött, én viszont késő őszig ott tartózkodtam. Atyai barátságba kerültem Mihálcz Pálékkal. Barcsay Jenő is be-benézett hozzám. Főnyi szintén ehhez a körhöz tartozott, de csak egyszer keresett fel. Balogh Laci remekül tudott magyarázni a művészeti vitapontokról. Bátorkodtam házakat festeni, úgy, ahogyan a szentendreiek. Elismerés fogadott. Először a Kis templom című képemmel tűntem ki, egy Stúdió-kiállításon aratott nagy sikert. Sokáig azt várták el tőlem, hogy így, ilyen stílusban dolgozzam. Tudtam, ez sem az igazi..., de valahonnan el kellett indulnom. Sejtettem, már a „kályhánál” állok... — A Kis templom tehát festőművészi útjának első kilométerkője. Mivel járt a sikeres bemutatkozás, indulás? Mennyiben volt ez zajos siker? — A kritikusoknak ez a képem tetszett meg, ezt emelték ki. Ettől kezdve hordoztak tenyerükön az újságírók. Nagyon rosszul álltam anyagilag, a Képcsarnok nem vette meg a képeimet, például a Kis templomot, a Török fürdőt sem. Most ezek a Nemzeti Galériában kaptak helyet... Tusrajzokat adtam el az újságoknak. Ez magamtól nem jutott volna eszembe, erre a lehetőségre úgy hívták fel a figyelmemet. Megkedveltem a technikát, balladák, népmesék, történelmi pillanatok ábrázolója lettem. Valósággal szárnyaltam, olyan szívesen rajzoltam tussal. Egyre inkább eltértek a festményeim is a szentendrei modelltől. Nem is bántam, hiszen ez soha sem volt szívügyem, csak addig, mígéreztem, hogy végre kitörtem a stúdiumok világából. — Mondhatjuk-e, hogy a hajógyári, a szentendrei korszak nem hivatalos főiskola volt. Sokan segítették, hogy végre ,jó útra térjen”. — Ami a képfestést illeti, föltétlenül ezek az esztendők jelentették számomra a legtöbbet. A főiskolán ugyan elvárták tőlünk, hogy képeket alkossunk, de ennek lényegéről senki nem beszélt. Pedig van alapja. Nem lehet csak úgy a vakvilágba festeni. Kompozíció: számtalanszor elhangzott ez a szó, csak épp nem tudtuk, mi is az. Szentendre időben jött az életemben. Három esztendőn át jártam ki a hangulatos városkába. Kértem, adjanak műtermet, de nem sikerült kiharcolni. Kondor szólt, hogy Pesten, a Bécsi utcában, a szomszédságunkban van egy üres toronyszoba, amit senki sem használ, állítólag a Művészeti Alaphoz tartozik. Igényeltem, két év múlva meg is kaptam. A két emelet magas, betonpadlós helyiségben nem volt semmi, se víz, se villany. A padlásról lehetett bemenni. De nyaranta tudtam hol dolgozni! Anyám lakáscserével került föl Pestre, a Ferenc körútra, így a szállásom is megoldódott. Később a „torony” lakássá alakulhatott át. — Milyen emlékeket őriz művészbarátairól? — Csak a legjobbakat. Tényleg barátságok voltak, jó haverságok. Művészeti kérdésekről nem sok szó esett. Igaz, egyszer elhívtam Kondor Bélát a lakásomra, kíváncsi voltam a véleményére, mit szól a képeimhez. Jók, mondta, és mint festőt nem tartott hülyének. Ekkor egyre több megbízatásom volt a könyvkiadóktól, gyakran hívott illusztrálni a Móra, a Helikon. Túl sok időt fordítottam ezekre a munkákra, utólag bánom is, mert egy kicsit elsodródtam a festészet területéről. — Megint stílusváltás következett? — Murális képeket, mozaikokat is készítettem. Az első nagy mozaikom a Várba, a Tárnok utcai általános iskolába került. Hatalmas méretű kép, a török világról... Megvalósult a vágyam. Persze, nem fogadták el egykönnyen. Megnyertem ugyan a pályázatot, de hát mit várhattak tőlem, aki előtte soha sem csinált ilyen munkát. Vagy azért nem biztak bennem, mert nő vagyok...? Kokas Ignác is benne volt a zsűriben, kiállt melletterp, vállalta értem a felelősséget, hogy igenis, meg tudom oldani a könnyűnek éppen nem nevezhető feladatot. Időközben megismerkedtem a kerámiával is, az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ szakkörében tanultam, azzal a céllal, hogy hátha sikerül 83
