Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Hatvani Dániel: Táj és nép néhány Petőfi-versben
a Hazámban című vers még nem igazán tájrajzoló alkotás, az alapállás attitűdje még romantikus, de az anyaföld reális elemei fölsejlenek. Csakúgy, mint a nem sokkal későbbről — s épp Kunszentmiklósról — keltezett Pusztán születtem című versben, melyben rendkívül heves az azonosulási vágy a puszták népével, s főleg a puszták koronázatlan királyával, a csikóssal. A vállaláson túlmenő azonosulás szándéka, óhaja a szóban forgó lírát teljes egészében fémjelző nagy táj- és néprajzoló versekben is tettenérhető. Anélkül azonban, hogy ez egy hajszálnyit is átfordulna ajnározásba, eszményitő idillbe. Egy másik versében meg kifejezetten az alföldi sárra, a kerékagyig érő dágványra panaszkodik — noha ironikus felhanggal —, másutt a vidékiességbe süppedt életszemléletet kárhoztatja. Ám az elmélkedésem tárgyát képező korszakos leíró költemények — Az Alföld, A csárda romjai, a Kutyakaparó, A téli esték, A puszta télen, Kis-Kunság — hangulati dimenziói sem egységesek, gyorsan hozzá is teszem, hogy szerencsére. Hiszen az egysíkúság a fölsorolt verseknek az életműben elfoglalt helyüket, szerepüket kérdőjelezné meg. Az Alföld az egyértelmű rajongás jegyében íródott, ami az indítást, s talán némiképp a befejezést is kissé ünnepélyessé hangolja, ezt azonban a vallomás hevülete önmagában is hitelesíti, amit még inkább nyomatékosít az alföldi táji gazdagság közbülső számbavétele. S mindez az ámulatbaejtő mozgalmasság igézetében történik, kép- és hang-effektusok egyidejű alkalmazásával. A leíró verseknek e tulajdonságaira még visszatérek. Az Alfölddel hangulatilag rokon a jóval később született Kis-Kunság. Amannál kissé visszafogottabb, s immár a végletekig tárgyszerű, s az egészet mégis az időtlenség nyárközépi fényében lebegteti valami nehezen meghatározható sejtelmesség. Az életmű beható ismerői állítják, hogy ez a vers közvetlenül a szabadszállási választási kudarc után íródott, ezt azonban Szegedy-Maszák Mihály, ki egyébként kitűnő elemzést nyújt a versről, kétségbevonja, mondván, hogy ahhoz a vers túlságosan értéktelített, semhogy megfeleljen a költő akkori fusztrációs lelkiállapotának. Meglehet, hogy tényleg így volt, ám az sem kizárt, hogy a kudarcélményt épp ezzel a verssel írta ki magából Petőfi. Biztosabb választ a költő személyiségének tüzetesebb elemzése adhatna. A csárda romjai-t és a Kutyakaparó-t a tárgy hasonlósága rokonítja. A művek avatott elemzői megjegyzik — például Belohorszky Pál —, hogy Petőfi órákat, sőt napokat volt képes csöndes szemlélődéssel eltölteni az isten háta mögötti füstös, zajos, borszagú csárdákban. Bizonyos, hogy a csárdabeli időtöltés a korabeli népélet tanulmányozására nyújtott páratlan alkalmat. Ami A csárda romjai-t illeti, a romantikából Petőfi már csak a hangulati emelkedettséget menti át, mely ott lebeg végig, szinte azonos magasságban a pompás, itt-ott már vaskosnak ható leírás fölött, izgalmas és izgató kontrasztja adván az ódaiságnak és a naturának. Hangulatilag sokkalta összetettebb a Kutyakaparó, a szánalommal vegyes megrendültség elégikumát jótékonyan oldja egyfajta távolságtartás, amit elidegenítő körülírással vagy hasonlattal ér el a költő. Teszi ezt biztos érzékkel, hiszen mindjárt az első versszakban köntörfalazás nélkül írhatná, hogy iszonyú lőrét mérnek a csárdában, ezzel azonban csak a szituációt tenné slampossá. Mennyivel elegánsabb az az utalás, hogy a vendég elátkozza Noét, amiért szőlőt is vitt magával a bárkába. Van két sor a versben, mely a csárda magárahagyatottságát, az irdatlan puszta süket csöndjét hátborzongató pontossággal fejezi ki: „A harangszó a távoli falukból meghalni jár ide.” Ez a kép a jelentéses metaforákban oly gazdag Nagy László-i költészetben is otthonosan hangoznék. A két sorból áradó nyomasztó varázslatot hosszú oldalakon át lehetne elemezni, anélkül, hogy titkukat véglegesen felfejtenénk. A névtelenek hétköznapi életének megejtőn bensőséges leírását nyújtja A téli esték című vers. Gyanítom, hogy a közvetlen, természetes, testmeleg meghittséget életében a költő is gyakrabban szomjúhozta, semmint részesült abból. Ez azonban nem gyengíti, inkább felerősíti a néprajzi, sőt a szociográfiai hitelességet. A tél kinti sivárságát a jól fütött paraszti szoba emberi jelenlétének gazdagsága ellensúlyozza. Ebben a szobában mindenki tudja és teszi is a dolgát: a komákkal, szomszédokkal iszogató és régi történeteket feleleve- nítgető házigazdától, a vendégeket illően kínálgató asszonyától a hallgatag, a jövőről merengő szerelmes fiatalokon át a kemence közelében kártyavárat építgető-romboló gyere75
