Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Engem szerettek az urak
Szilágyi Miklós Engem szerettek az urak JL JLz anyám hat gyerekre ment oda. Lány korába! De mán harminc fele vöt, igaz. Vöt neki egy jó kőműves kérője, és ahhoz pedig nem ment. Mondta nagymama nekünk. És meghalt a nagyapám Kunhegyesen, ott temettík el, és azt mondta Erzsi néni: — Mán én tartottam nagyapámat. Hozzák el! Hát az apám kocsival hozta el Kisújszállásra. Szalmát tettek a kocsira, párnát, s úgy hozták el nagyanyámat, mán olyan gyenge vót, 80 fele vót mán. Nyócvanegynéhány éves korába halt meg. Mindig kint ült a kútnál nálunk. Aztán eccer beteg lett, nemsoká meg is halt. Aztán azt mondta az anyám: — Szél írté! — Mindig mondtam nagyanyámnak, hogy ne üljön a kútnál, mert ott szél fúj! — én azt hittem, hogy a szél. Gyerek vótam, nem tudtam még akkor, ’11-be, azt hittem, az a szél fútta meg. Dehát a vímyomás vitte el. Azt mondták így. A háborúban két testvírem halt meg. Albert bátyám 1894-be született, suszternek tanult, és mán segéd volt. 21 éves korában esett el. írt is akkor róla a Török pap, de nem tudom, hun van az újság. Le is vót benne fenképezve ... János 900-ban született, ’45-be esett el a harctéren. 45 éves korába meghalt. Én a nénémet szerettem a legjobban. Amikor anyám odament, akkor mán ű első osztály lett, de a Zsuzsa nénénk, a keresztanyánk — nem az én keresztanyám vót, hanem az övéké, de mindig úgy hívtuk, mer úgy is kellett hívni — az elvitte magához. És elkűdte szógálni, a pézt meg elszedte tűle. Hát az apámnak vót tíz gyereke. Mer hat gyerekre ment oda, a hetediket, a Jancsika vót az, elvittík. Ennek a szülísibe halt meg a nénémnek az anyja. Én a nénémet jobban szerettem, mint a saját testvéremet, a vértestvéremet. Akkor az első gyerek meghalt, oszt’ akkor én lettem, ’902-be, meg Bözsi és Karcsi, hárman. Csak arra emlíkszek, hogy az anyám mindig kiabált. Az vót a szokása, hogy mindig kiabált. Ott szembe velünk egy gazdag asszony vót, ahova járt az anyám dógozni. Segített főzni, konyhát mosott, meg ilyeneket csinált. Mosni nem mosott, mer ott vót a mosóné, csak ilyeneket dógozott. Segített. Vót lövök, szekerök, meg tehén is vót. Özvegyasszony vót, tésasszonynak kellett hívni. Tésasszony! Karcsi, az öcsém, kisgyerek vót, nem tudom, hogy mit csinált, valami csínyt csinált, és azt mondta, hogy: — Ez a csúf Károly ide ne gyöjjön többet! — Hát olyan rendetlen gyerek vót. Vót egy csikójok, ami beleugrott a jászolba, és nem tudták kivenni. És jött, hogy: — Szomszédasszony — így hívta az anyámat — szóljon mán Károlynak hogy gyöjjön át — kis kölyök vót, olyan tíz éves forma — hogy a csikót szabadítsa ki a jászolbúi, mer nem tud kijönni! És a Karcsi átment. Csak akkor aztán mondta: — Szomszédasszony, azt a csúf Károlyt ide ne engedje többet! Meg aztán még vót Rácz István gazda. Kapitány vót. Rácz kapitány, alkapitány a városházánál. Ott meg olyan jányok vótak, mint én. Egy évvel vót fiatalabb az Erzsiké. Meghalt mind a kettő mán. Férjhez mentek, oszt’ nemsoká meg is haltak. És Erzsiké áthívott mindig, hogy: — Róza, gyere át játszani! 39
