Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Fehér Zoltán: Mesélő vén bakák (Első világháborús emlékezések Bátyáról)
A puskával meg támaszkodtam, mer sebesen folyt a víz. Átmentem. Aztán vótak olyan kis gyökerek, azokba fogódzkodtam, hogy kimásszak. Mer olyan vöt, mint ennek a falnak a magassága, a part. Majdnem má fölértem, elszakadt a gyökér. Gyerünk vissza. Megin bele a vízbe. De csak idáig érő víz vót. Nem vót mély, az vöt a szöröncse. Megin újbul! Hát egyszer sikerült. Kimásztam valahogy. Amarra má megin futóárok vót. Igyekeztem a regemenc parancsnoksághoz, mer sokszor jártam én arra. Község vót, de el vót égve, csak egy ház vót épségbe. Ott fürdőnk vót, ott szoktunk fürödni. Mikor odaértem, olyan szomjas vótam, hogy má tovább nem bírok menni. Hát látom én, hogy ottan tábori konyha vót. Má azelőtt láttam, mikor mentünk fürödni. Hát figyelek, figyelek, hát egy helyen megláttam a tábori konyhát. De nincs senki. Se szakács, se senki a világon. No, ott kő víznek lenni. Mingyá osztán neki megyek a kondérnak, hát tele a kondér. Megtőtöttem mingyá a kulacsot tele. Gyerünk! Hü, hát mikor egypár kortyot lenyomtam, hát majdnem elégett a torkom. No, mondom, végem van. Ez biztos az oroszoknak vót készítve. Méreg. Kimentem, oszt ott néztem jobbra-balra, hát legalább meglátnak, segíteni úgyse tudnak nekem. De osztán elmúlt. Rum vót, és hogy nagyon szomjas vótam és meleg vót, csupa víz vótam, nemcsak, hogy vízbe vótam, de melegem is vót nagyon. No, osztán megin kóstoltam belüle, megszagoltam, hát rum. Nem bírták magukkal vinni, oszt otthagyták. Nézelődök jobbra-balra, hát balrul látok valamit. Három-négy embert, katonát. A sva- romléniábul gyünnek visszafelé, de szanitécek vótak. Magyarok. Méghozzá kettő bátyai vót: a Kapitány János, ha ismeri, meg a Miháli Jóska. Meg kettő valami vidéki vót. Na, hát gyerünk együtt visszafelé. Kimentünk a falubul. Megyünk, megyünk egy gyöpön. Mingyá ott az erdő. Oda számítottunk az erdőbe bemenni. Úgy is történt... majdnem. Hát láttuk, hogy valami ágyút ott hagytak az úton, nem bírták tovább, csak a lovat vitték. Amikor közelebb mentünk, hát nem ágyú, hanem egy szekér vót. És azon a szekéren egy nagy istentelen hordó vót. Le vót pecsétölve akkor is. — Mi van ebbe? Nézzük körű! Azoknál nem is vót puska, csak nálam. — Vigyázatok — mondom —, majd én belelövök. Majd megtudjuk, mi van benne. Úgy is történt. Belelőttem. Hát ahun bement a golyó, én mingyá oda a számat, oszt ittam. Hát bor! Olyan jó bor vót! Ahun kiment a golyó, ott meg kiütötte a dongát, ott nem tudtak inni, mer ott meg vastagon folyt. Jön a János, a Kapitány: — Hú, itten jó folyik! Lűjj bele még egypárat, és majd mink is iszunk akkor! Megint belelőttem. Hát akkor mindegyiknek vót helye. Ittunk. Ahogy iszunk, iszunk, visszanézünk. Hű, hát annyi orosz jön azon a gyöpön, hogy borzasztó. Én meg a puskát oda támaszottam, oszt úgy ittam. Mikor aztán jól belaktunk borral: — No, most gyerünk. Az oroszok má ott vótak egy száz lépésnyire. No, akkor elindultunk. Hát épp hogy elindultunk — de ottan vót megin egy futóárok, és ottan várták az oroszokat a mieink. Háturu, akik jöttek segítségre. Egyszer osztán: Hol van az én puskám? Hát ott maradt a hordónál. Nem vótam tüle messzire, mingyá oszt szaladtam vissza, oszt fölvöttem. Ezek meg nem vártak, csak mentek. Én is elvettem a puskát, és én is szaladtam azzal. Hát egyszercsak a mieink előrül olyan tüzet adtak le . .:! Nem vót mentség, akkor csak lefeküdtem a gyöpre, még az orromat is belenyomtam. Fölöttem úgy fütyültek a golyók, hogy az borzasztó. Persze, egypár emberre nem várakoztak. Hát én nem mertem mozdulni, mer ha fölemelem a fejem, mingyá eltalálják. Egyszercsak elállt a tüzelés, fölugrok, hogy hát megyek tovább, hát körülöttem má oroszok vótak. Mingyá asztán: Pán, pán, ruke u ver! Nem is tudtam, hogy mi az, nem értettem. Hanem osztán a puska a kezembe vót akkor is. Csak kiabálnak: — Pán, pán, vintovku praszáj! Tudtam én, hogy mi az? Hogy a puskát dobjam el, hát nem tudtam, hogy mit kiabál nekem. De körülöttem vótak valami tizenhatan. Az egyik aztán fogja a puskát, szurony 32
