Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Erdődy Edit - Veres András: Kételyek és kényszerek szorításában (Ember- és életeszmény alakulása az 1945 és 1956 közötti novellairodalmunkban)

kiszolgáltatottsága, a közös gazdálkodás előnyei, tekintélyre hivatkozó érvelés) és szinte tételesen tartalmazza a korabeli politikai vezetés elképzeléseit (szovjet példa, gyapot-program, Petőfi-kultusz). De a hagyományos elemeket újakkal bővíti: nemcsak az újgazdát kell meggyőzni, hanem a téesz-elnököt is; az új világ építésében segítenek a haladó hagyományok is. A kívánatos magatartásnak részben szokatlan értelmezését adja, pl. megnő a diplomatikus viselkedés értéke s az új taktika is mintha azt sugallná, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van.

A korszak irodalma voltaképp nem tett mást, mint a már lezárult hatalmi harcot rögzítette és lelkesítő-elrettentő példázattá emelte. (Ennyiben tehát az eszményítés nem nélkülözte a valóságalapot.) Úgy agitált a föltétlenül bekövetkező győzelem mellett, hogy mintegy felidézte újra azt a szituációt, melyben a sikeres agitáció (s persze a háttérben sejthető erőviszonyok) következtében már bekövetkezett az áhított győzelem. Korántsem véletlen, hogy a novellákban oly gyakori szereplő (vagy egyenesen főszereplő, vö. Füsi József: Falujárás, 1949, Vaád Ferenc: Ebédidő, 1950) az agitátor, a „népnevelő”, akinek szellemi és erkölcsi fölénye eleve biztosítja a küzdelem kedvező kimenetelét.

A pozitív hős szerepeltetése és az azonos koreográfiával rendelkező, végtelenségig ismételhető történet egyazon célt szolgáltak: biztonságosnak mutatták a világot, elkerülhetetlennek a jó ügy diadalát s valóságosnak az eszmények érvényesülését. A pozitív hős romantikus eredete nyilvánvaló, a kései változat azonban részben elüt elődjétől. Most is omnipotens ugyan, de már nem olyan tökéletes. Nincs is rá szüksége: végül is meglehetősen hétköznapi, banális konfliktushelyzeteket kell megoldania. Ezért elegendő, ha az éppen szükséges tulajdonsággal (bátorsággal, ravaszsággal, türelemmel stb.) rendelkezik s egészében rokonszenves. Nem baj, ha hibái is vannak — ezek révén lesz annyira emberi.

Az eszményítés sarkallatos és egyben neuralgikus pontja volt ennek az irodalomnak. Meglehetős hatástalanságát látva a korszak kultúrpolitikai vezetője, Révai József kampányt indított 1951-ben a sematikus ábrázolás ellen. Úgy vélte, hogy a pozitív hős jelentőségét és a történet érdekességét növelné, ha a konfliktus súlyosabb lenne. Ez az összefüggés igaz, de Révai javaslata nem oldhatta meg a korabeli irodalom alapvető problémáját: a küzdelem óhatatlanul tétnélkülivé válik, ha a kimenetel eredménye nem lehet kétséges. Azt a kockázatot pedig Révai nem vállalta, hogy teret engedjen a szocializmus győzelme iránti kétségnek vagy akár csak annak is, hogy valóban súlyos — az új hatalommal összefüggő — konfliktusok kerüljenek napvilágra.

így azután — a sematizmus elleni fellépés következményeivel számot vetve — egy évvel később, 1952-ben visszakozott is, Déry Tibor Felelet című regényciklusának éppen megjelent második kötetét használva fel ürügyként. Az eszményítés sikeressége érdekében ekkor már azt javasolta Révai, hogy a pozitív hősök ne statikus (értsd: tökéletes) figurák legyenek, hanem „akik fejlődnek és fejlődésükkel mutatnak példát”. E követelményeknek a novellairodalom — a műfaj jellegéből adódóan — csak kismértékben tudott eleget tenni. Mindenesetre újra divatba jöttek a mélyről jövők „tudati felszabadulását” ábrázoló életút- történetek (pl. Fekete Gyula: Jóska, 1952) és a szülők értékrendjével szembeforduló fiatalok, főként első generációs értelmiségiek szerepeltetése (Galgóczi Erzsébet: Számítások, 1952, Sarkadi Imre: Otthon, 1952).

A rigid és zárt normatudat azonban nem tűri a feszültséget, s így ezek a „fejlődő” hősök is statikusak, révbe jutásuk nem kétséges. Érdemes egybevetni őket az 1949-ben született hasonló típusú elbeszélések szereplőivel. A korábbi írások között még akad, amelyik — a sematikus vonások kétségtelen jelenléte mellett is — az életformaváltás belső konfliktusait is érzékelteti (Karinthy Ferenc: „Fényes szellők”, 1949, Veres Péter: Helytállás, 1949), a mélyről jövőt ambivalensnek, sőt negatívnak ábrázolja (Veres Péter: Suli Kis Varga, 1949) és a fiú magára találását ahhoz köti, hogy képes-e leszámolni a halott apa hősi — illegális kommunista! — múltja köré szőtt legendával (Sőtér István: Fiúk és férfiak, 1949).

Az 1945—1948-as és az 1949—1952-es periódus novelláit összehasonlítva még nyilvánvalóbb a szemléleti különbség. A korábbi korszakot a saját, személyes normakeresés és normaalkotás jellemzi, a személyiség belső értékrendjének kivetítése, ami autonóm szemé75