Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé

árán is — további terményt elvonni. Gazdag memoár- és a történeti irodalom rögzíti e visszás helyzetet. S a falvak lakóinak, szövetkezetieknek és magángazdáknak egyaránt a városból kellett magukat kenyérrel ellátni, mert otthon nem volt miből sütni, miközben a paraszti társadalom kenyérből önellátónak „minősült”.

De a földművesek azon százezrei, akik szülőfalujuk, paraszti sorstársaik, társadalmi jogszokásaik, „törvényeik” ismert, s így egyfajta összetartozástudatot jelentő közegében képtelenek voltak emberhez méltó létfeltételeket biztosító érdekeiket, szuverenitásukat megvédeni, s tradicionális, megszokott életformájukat feladni kényszerültek, vajon milyen \ helyzetbe kerültek ipari beruházásokra, városokba — többnyire szakképesítés nélkül — szegődő „muszájmunkásokként”? Az ismert, számukra szerves közegből való kiszakadás bizonytalanságérzetén túl, korabeli munkásszállásokra, ágy-, vagy jobb esetben albérletbe, de mindenképpen csak a városi lét perifériájára kerülve, szakismeret hiányában, ismeretlen és nagyon heterogén környezetbe csöppenve, már maguk a „körülmények” kiszolgáltatottá tették őket. S azáltal, hogy nagyobb részük nem tudta a családját is magával vinni, az új közegben való meggyökerezés esélyei csak tovább nehezültek; az otthonmaradottaktól való tartós távoliét az egyéni sorsokon túl is kedvezőtlen társadalmi tendenciákat rejtett magában. Ugyanakkor az ötvenes évek infrastrukturális fejlesztést elhanyagoló gazdaság- politikája fel sem vállalta a régi vagy akár új ipari települések, városok olyan léptékű lakás-, közmű-, ellátási, szolgáltatási fejlesztését, amilyen mértékben azt az iparfejlesztés által igényeken beözönlő munkavállalók emberi életfeltételeinek a biztosítása megkívánta volna. Azt is mondhamók, csak munkaerőként tartottak igényt rájuk, szuverén polgárként nem, illetve, hogy a földműves gazdálkodóként autonómiájától megfosztott paraszt — a szociológia fogalomtárából kölcsönzött kifejezéssel élve — halmozottan hátrányos helyzetén az sem hozott ezekben az években érdemleges jobbulást, ha ipari alkalmazásba lépve a proletárdiktatúra elsődleges társadalmi bázisának tekintett munkásosztály részévé vált.

Mindezzel nem a törzsökös munkássággal kívántam szembeállítani a foglalkozást és életmódot váltó elsőgenerációs munkásságot, csupán az ötvenes évekbeli parasztból munkássá válás körülményeire kívántam utalni. Bár jellegében és eszközeiben a fentiektől eltérő módon, de ez idő tájt a munkásság sem mentesült az ipar területén lényegében a termelési folyamatba szervesülő repressziótól. Itt a gépi és az emberi teljesítőképességet egyformán maximálisan igénybe vevő, s amortizációjukra gondot egyik esetben sem fordító, a terv- utasítások állandó túlteljesítését célzó szinte permanens munkaversenyek (sztahanovista- és egyéb mozgalom, ,,ünnepi”-műszakok), majd egyes területeken kimutatott túlteljesítéseket menetrendszerűen követő generális normarendezések szolgáltak a lehetőleg maximális értékelvonás eszközéül. A szelektív túlteljesítésekből a politikai vezetés azt a következtetést vonta le, hogy „lazák” a normák. Ezt emelve a továbbiakban a munkásnak már a feszített normát kellett teljesítenie, hogy korábbi alapjuttatását megkereshesse, s elesett a norma fölötti teljesítésből nyerhető bértöbblettől. Ez önmagában ellenérdekeltté tette a versenyekkel, túlteljesítéssel szemben, ami viszont a gyakorlatban már politikai, sőt — számos esetben — büntetőjogi megítélés alá esett. Azaz nem csupán a vállalati „dicsőség és szégyentábla” utóbbi oldalán állították pellengérre, de könnyen válhatott a korabeli politikai minősítés szerint a reakcióssal, osztályellenséggel szinonim kategóriaként használt „szociáldemokratizmus uszályába került” megbízhatatlan elemmé, vagy „a tervgazdaság büntetőjogi védelméről” szóló, 1950-ben életbe léptetett törvényerejű rendelet alapján „a népgazdasági terv, vagy valamely részletterv megvalósítását veszélyeztető” szabotőrré. S a munkaerő-gazdálkodást, szintén központi, hatósági vezénylésnek alávető korabeli gyakorlat közepette ugyancsak kriminális esetnek minősült a vállalati hozzájárulás nélküli „önkényes kilépés”, amit szintén büntetőjogi felelősségrevonás követett. Sőt egy évvel később a Legfelső Bíróság ítélkezési instrukcióként „elvi éllel” mondta ki, hogy a munkából való önkényes távolmaradás, igazolatlan mulasztás „kártevő célzat hiányában” is bűntetmek minősül. Az e területről már publikussá vált ítélkezési gyakorlat tanúsága szerint a bebörtönzés mellett hasonló mértékben éltek a — szintén priusszal járó — „javító-nevelő munkára” vezényléssel. Ez utóbbi döntések hátterében — főként szakmun46