Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé

moly szerepet vállaló nemzeti bizottságok — a központi és helyi államhatalom szerveinek reorganizálódását követően — milyen radikális gyorsasággal szorultak ki a társadalmipolitikai átalakulást érdemlegesen befolyásolni képes intézmények sorából. Még a koalíciós kormányzás időszakában e folyamat további lépésének tekinthető, hogy az 1946. évi pénzügyi stabilizáció — közkeletű, de egyben leegyszerűsítő elnevezéssel a forint bevezetése — részeként, az ország erőforrásait koncentrálandó, a helyi önkormányzatok bevételei is központi elvonás alá kerültek, s a kiadási kereteket a továbbiakban „felülről” megállapítva, redisztribuciós úton biztosították a helyi igazgatás anyagi eszközeit. A bevételekkel való önálló gazdálkodás megvonásával lényegében megszűnt a helyi társadalom gazdasági autonómiája, noha az önkormányzat intézményrendszere néhány évig még formálisan fennmaradt.

A különböző országos és helyi szintű társadalmi egyesületeknek már a többpárti kormányzat időszakában meginduló felszámolása — melyet a kommunista párt szorgalmazott, s azt a belügyi kormányzatban megszerzett pozicionális túlsúlyával volt képes keresztülvinni — az MDP létrejöttét követően csak folytatódott, s az ellenzéki pártok, majd ezt követően a kommunista párt koalíciós partnereinek a közéletből való kiiktatásával 1949 nyarára teljesedett ki. Ezáltal megszűnt a társadalom nem kommunista többségének intézményes érdekérvényesítő képessége, politikai képviselete, s a Magyar Dolgozók Pártja most már formálisan is a további átalakulás minden területre kiterjedő irányítójává vált.

A további átalakulás programját — most már koalíciós kötöttségektől mentesen — képviselő MDP célja az új formáció, a szocialista társadalmi-gazdasági berendezkedés megteremtése. Ez, programideológiája szerint a tulajdonviszonyok terén a termelőeszközök társadalmasítását, a társadalmi szerkezetben a korábbi hierarchikus és polarizált struktúra leépítését (bizonyos értelemben nivellálását), a hatalmi-politikai szférában pedig az új formáció megteremtésén (és fenntartásán) munkálkodók érdekeit képviselő és azokat szolgáló intézményrendszer létrehozását tételezte. Ennek „steril” formában történő meg- valósithatóságát természetesen — az átalakítás természetéből következően — komplikálta, hogy az átalakítási szándékok és a rendelkezésre álló adottságok számos vonatkozásban már a kezdetektől ellentétbe kerültek.

Ezen ellentmondások felfejtését a gazdaság területén kezdve, a következő kép tárul elénk: a politikai hatalom megragadását követően a — még további átalakítás előtt álló — államéletet már uraló pártvezetés, mielőbb bizonyítani akarván az új formációnak a réginél fejlettebb voltát, az ipar nemzetgazdaságon belüli teljesítőképességének látványos felfuttatását tervezte. Ez — akár formációelméleti premisszákból kiindulva — nem indokolatlan, amennyiben elfogadjuk, hogy századunkban egy állam „modern” voltának ismérvei között kitüntetett helyen szerepel az ipar fejlettségi szintje. Magyarországon viszont a második világháborút követően nem csupán a háborús károkat kellett — jóvátéte- li kötelezettségekkel is terhelten — helyreállítani, s az iparban egyidejűleg (strukturálisan is) fejleszteni és termelést növelni, hanem ezenközben „a múltat is be kellett pótolni”: azaz le kellett (volna) dolgozni a „klasszikus” modernizációs centrumhoz képest, annak perifériáján, a megelőző évszázadban felhalmozódott hátramaradottságot is. így, a kor kihívásából eredő modernizációs szükséglet önmagában is ember- és nemzetpróbáló feladatként jelentkezett. S méginkább azzá tette az ötvenes évek első felében, hogy a pártvezetés mindezt — a fejlesztési célokhoz képest erősen korlátozott financiális és természeti erőforrások mellett — irracionális léptékben, elsődlegesen a politikai akaratnak alárendelten vélte megvalósíthatónak. A gazdasági racionalitás negligálását szemléletesen tükrözi az a korabeli gazdaságpolitikai direktíva, mely szerint „a beruházásokat mindenkor a politikai szempontok szabják meg, és a gazdasági mutatók csak másodlagos szerepet tölthettek be.” Az ipari termelés szervezetrendszerének átalakítását és a központi vezérlés társadalomra is kiható következményeit tömören és találóan jellemzi Pető Iván és Szakács Sándor közelmúltban megjelent, a magyar gazdaság elmúlt negyven évét elemző monográfiájának vonatkozó része: „1948—1950 között az irányítási rendszer átszervezésével és a profilíro- zás központi feladattá válásával felszámolták az iparfejlődés során kialakult, gazdaságilag

40